Reiyel fiai

Nikotin, tinta éjszakák. Egy mosolyban rémlik jellemed, még nem tudtam igazán eldönteni, hogy jelmezekben rejlik személyed, vagy te vagy saját színdarabod színésze.

Tudom sok van még és messze a Hajnal de most legyünk egyre közelebb a távoltól. Vegyük azt a szerencsétlen vasjárgányt, kimagyarázzuk, elmeséljük százszor, meggondoljuk az útvonalat. Eleméletileg Á-tól B-íg és fordítva, s ha ez nem tetszik, bármikor kiválhatunk utunk kiszámíthatatlan vonalából. Mert semmi sem lineáris, hierarchia. Kiszállhatunk a központnál leszállhatunk éjjel a dombon a városi fényekben, kézen fogva, képzeljünk magunkba a csillagokat. Leszállhatunk a dombon, mit is számít ha szürke betonpázsit kísér végig hazáig. S ha végre megérkeztünk az nem azt jelenti, hogy otthon vagyunk, egymás társaságában vagyunk csak egyedül.

Sokszor előfordult már s hányszor követted az irányt,   hited behorpadt kolostorában. Hol az út, a tér, homályos  horizontjai a mának, mint elrontott kompasz  vezetett le pályádról,   s te csak a sánta    reggelek menetében  kerested menhelyed, kereszted kerested.   A ritka fények fátylában láttad azt, ami láthatatlan ahogy számtalan kudarc   után gyalog, gyalulta lábad   a Föld, és lelked az Ég.

Egy kifelejtett lap a többi közt, tiszta és üres magány a festményekben érezhető, szavakkal lefesthetetlen véletlen. Mint egy pokoli munkanap utáni szombat...kihagyod, jöhet a következő hét, hónap, év a bűn és indifferencia közötti semleges margó, a hovatartozás lényegtelensége. A hiány utáni nélkülözhetetlen vezet oda vissza, ahová már nem mehetsz, hol a hallgatás feloldódik a semmiben.

Nyolc óra és három kávé után kit üdvözöl a napsütés télen, a mindennapok sugártálán árnyékgyárában ki merészel elvegyülni a szürke közönségben. Hol reggelek hancúroznak délutánig s úgy tűnik az este leste ki magának ezt a szerencsétlen évszakot. Nem hinném, de megtörténhet, hogy egy langyos, januári délután, betoppansz az ajtón. Kezedben bőrönd, bőröndödben remény és sok más kacat, remélem nem felejted el magaddal hozni a nyarat.

avagy mertopolon innen s túl Ha a vonatozásból eleged van utáni sláger nem tett eleget, hallgasd meg a haldokló biciklista panaszát, kinek a polgármesterség kirendelte a bringasávot, de ő ezt sosem láthatta, hiába van nála hátitáska. s ha ez nem tetszik, wunderbar, tessék kérem buszra szállni hol minden nap órabérre lehet naponta ülni, állni. Buszólamra lambadáznak az öregek, ilyenkor helyettük ülnek dalolva a fiatalok. Pofák sülnek szüntelen. Csak úgy nyekeregnek a kerekek, a lóerő vágtat, a helyi járgány jótevő koldusa csatangol most oda-vissza, jön a kanyar na. A kunyeráló- kunyhón-kívüli Jimi Hendrixszet nixszelik hat szólamban a buszlakók, túl az ajtón felszállnak a tahók. Hány-féle-képpen szokás kézzel lábbal s utólag verbálisan mondani az egyértelmű kontextusba helyező Nem-et, vax populi? Pár száz tarka levél dobja magát a busz alá leveled le nélküled leng a dallam lenruhában. Kézi téglalapot

Pár levéllel kevesebb egy almafán, a november szaladgál s úgy végigfut az utcán..elesett párszor a jégen. Néhány csusza emberforma keresi télikabátban elhanyagolt árnyékait.Ott a sarkon, vagy talán itt dobálta szét a szél. Valami változik, valami rendtelen mint ősszel a levelek, a színes káosz.  

Egyedül járunk a sötét utakon, kinek milyen széles, keskeny, vagy megalázó forró betonon tesszük ugyanazokat a lépéseket őseink lépteit követve s mégse érhetjük utol őket, hisz ők ezek a rokon lelkek, szerettek, ezek a rég távozott ismerősök a szembeni járdán sétálnak velünk, ellenkező irányba. Lépteik hasonló ütemét követnéd míg biztos a ritmus, még tiéd a látókör, fejet fordíthatsz ugye, akár integethetsz míg parányi pontként távoznak tőlünk, bemért percek egy órában. Sajnos az óra mutatója nem haladhat hátra, olykor megáll, de sosem forgatható vissza. Más a légkör, hasonló az ábra: átkelni tilos, tabu téma, lárma.. Átjártál te is egyszer az úton, barna télikabát volt rajtad, táskádban az univerzum. Két járda közt maradhatnak emlékeink, a szeretetbe zárt időtlen autósáv, a fényéveknek tűnő szekundumaink lényege.

Hibernálni készülnek a kolozsvári, fagyos éjjelek. Egy őszi kabátból esnek ki egymás után gátlásaink. Kifizetett bélyegekről megmaradt ragasztóillat, egy túlhasznált jegy, valahány pénzérme zenél zsebébe. Úgy tűnik egyre több ruhadarabban tűrjük a hideg állomások viadalait. Csak az a pár óra délután, maradt a fénynek hű bajtársa, csak most lesz az ősz a télnek hóbortos hasonmása. A hold csatangolt ma velem az úton. Szinte megfogható volt mint lampion a távolban, vagy egy kivilágított betontitán egy inszomniás városban. Tehát követett, akár kóbor kutya, kit elűztek a délutáni árnyak, utánam eredt vagy én utána, talán felemésztett mindkettőnket a belvárosi lárma. Ezüst-sárgás hálóingét ígérte oda a sötétnek. Legyen hát egy téli ének számára e szezonbérlet.

Kiorvosolta belőlem a tanulságot aznap a klerikus, a jótettnek ortodox gyógyítója, ki szerint mindenre adódik gyógyszer, még akkor is ha a páciens túl gazdag fantáziával rendelkezik, álmai vannak, analogikus gondolkodásmódja hibás avagy enyhén szimbolikus, mondhatnám megrázó magyarázataival rázta ki belőlem az emberiséget. De mit is jelent ez? Ember, emberként magunkra ölteni a világ könyörtelen jellemét. S ugyanazok a paradox hülyeségek, komor realitásból menekülő egyének, a mindennapi séma, a hosszú nyarak utáni hallgatás. Maga művész? Ismeretlen az ön gondolkodásmódja. Speciel diagnózist kap e különleges elme kitisztulására. Ide figyeljen, meggyógyíthatom ha úgy akarja, öntől függ az egész. Nézzen csak ki az ablakon. Mit lát? Embereket. Olyan lehet ön is, gondtalan gondolkodásra képtelen, idegen járókelő a több ezer közt. Úgy fog járni, ugye alig várja, ugye hajlandó a kezelésre. Nézze még kimenőt is kap, csak kapaszk

Letargikus liturgia * Fentről nézni a világot, olyan kicsi és lényegtelennek tűnik minden. Mégis ezek a pillanatok magukért beszélnek, általában angolul. Ha nem vagy olyan balek, észreveszed mi történik körülötted. Lábad elé nézni fontos, de az ég sem szakadhat rád ha olykor felnézel. Mennyi elbűvölő hely és ember köröskörül. Mindegyiknek megvan a maga története. Figyelj kicsit.  A szakadék elmesélte már   az utat. A titkos lejáró ki is van taposva bazdmeg. A megmentő út azon a kis ösvényen, a szikla mellet jobbra található, gondoltam magamban, de most már mindegy. A vezér már kijelentette hogy irány lefele, tehát a kocka el van vetve/ alea iacta est, ahogy a latin testvéreink mondani szokták. Szél veregette hátunk a műtextil köpenyünkön keresztül-kasul. A nahátok enyhe meditációja után én is elindultam a völgy felé. A szent Grál mitikus területe elég közelinek látszott, de kiderült, hogy nem.  És az is tudatosodott bennünk, hogy azért lefelé mé

Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából..                                                              Orwell Délibábszínház. Mi vagyunk történeteink nyers szereplői, követjük a fényt, s egy merőkanálnyi jóságért adnánk mindenünk. Egy jobb holnapért. Hamis a színlelés és kevés az önzetlen szó, cselekedetről nem beszélvén. Lassan emészti fel sötét köntösét a világ, … .................. Nem láttuk, mégis sejthettük a tűzvészt s mint vérpiros gyorskocsi ütköztünk neki a jövőhétnek. Sebaj. Mentsük ami menthető. Egy fejtelen öszvéren lovagol végzetünk. Sötét időket élünk. Ki hinné, hogy ennél feketébb lehet és ki látja a fényt, a koszos mennyezet felett? Ki lenne a menekült és kiért harcolnak odalent. Hol már a kérdés is abszurd míg üres válaszaink a szennyes földön hemperegnek. Ott maradnál, tudom nem tehettél róla. Kisegít majd jó anyád,

Mindenkinek különböző színű, egyedi. Mint azok a tarka őszi ruhák az utcán, beméred a hétköznapok közönséges lépéseit s a hétvégéből csupán egy vasárnapi kiöltözés mutogatja úton útfélén, hogy létezel. Az is lehet, hogy fordítva történik mindez. Formal sunday. vagy casual friday, mit is számít ha az eleganciát manapság félreértik. Vagy azt a pár kibaszott illedelmes szót, mire szüleid tanítottak a múlt században, ma már szexuális zaklatásnak minősül. Így történt mindez, észre se vettük ahogy gyermekkori értékeink jelentős emlékeit mintha bepakolta volna valaki egy fekete nejlonzacskóba és az idő szemeteskukájába landolt valahol. Mind elviszi majd egy szemeteskocsi vagy kutatnak benne néhányan. S ugyanaz a két szem, megvetéssel, szánalommal nézi, ahogy elhordják múltad, érzéseid, emberiséged. Öregszem, tudom te is szívesen visszamennél oda, visszavennéd vacak értékeid, szétszakadt farmered cafatjait, melyet

Itt vagyok a páholyban veled. Hét kézzel kapaszkodunk most egymásba, míg tart minket a mennyezet. Hol fölösleges a volt, a lesz, s az idő fogasán tartogatott órák, napok és évek leperegnek, lehull a függöny, bársonyjelmezed. A szerepjátéknak vége, mielőtt harsona és taps öntené el a színháztermet.

Remegő hangodban vizhangzott a magány. Szerettem volna egy jó szóval távozni, egy baráti öleléssel mindent elmondani, s te csak ott, a ráncos ágynemű társaságában színlelted az alvást. Meggyőződésem, hogy semmi sem volt köztünk, néhány beszélgetés, valahány testi kollázs, így kezdődött... majd megszakadtak a szálak, szavak üres litániái nyilatkoztak helyettem. Tehát nem követem árnyékod tovább, a színlelések hamisságát hagytam aznap ott. Felvettem csupasz vágyaim ruhadarabját: azt a poros szobában fetrengő posztózakót, mellyel naponta megbékélnem, élnem kell.                                                      2015.08                                                      Nagyszeben

Nézd, ott lóg a térképen Kolozsvár! Senki sem kérdezte tőle, voltaképpen ki merészelte ide helyezni őt. Hát nem lett volna jobb neki nyugaton hol a kolbászt kerítésből készítik, azt pedig megcsonkított erdőkből. Hol van ez a koszos vár? Kőből vagy lopott fából építtette valaki, s hol a Matyi, a polgárpukkasztó vaskezes Király, kit mióta lovára öntöttek nem akar semmiképp földre szállni. Érthető hogy éjjel nappal él a város de szimbiózisban élő szemét lakótársára nem lehet azért mindig szemet hunyni. Szobor áll a téren, szemével szabotál jöttmenteket és persze Báthorit, kire annak idején nem adtak rá páncél Inget csak zoknit. Bátorit ingerülteket, feszülteket és kardban tartja a várost, bárcsak úgy lenne te bárd, hisz kortalantárs vezéreink akárhogy is próbálják, képtelenek gatyába rázni kincses Kolozsvárt, mert folyton vakon túrják a vakondtúrásokat az aszfalton mert ugye évente nefelejcset és ugrókötelet játszanak

Hát ismét találkozunk öregem látom, te sem bukfenceztél át az évtizedeken, s azok a hullámok, azok a csokoládé vízdűnék sem változtak sokat ott. Szülőváros, lányok, tervek... mind tudtuk ezt valamikor, míg páratlan gyermekkort kinevelt a felnőtt belőlünk, az ártatlan nevetés ritka örömét. Vízdűnék mögé bujdosott a nap. Bevallom, én is fáradozok, pedig számtalan folyóba kellene úszni még, és hányszor szembe az árral. Találkozzuk hát legközelebb öregem, majd fölmászunk a hegyekre. hol ismét suhancok lehetünk. Hol a folyópart parányi vonal, az időben kígyózó emlék marad.  

Most felemészt a hőség, minden sejted serceg, menni kéne, de hová, azt csak ő tudja, az iránynak pimasz, szókalauza. El innen, míg nyelvemre szárad a fekete tinta, s mondanivalóm üres lesz akár nyáron a város. El innen, míg elfásulnak ösztöneim, míg helyet foglal helyettem a kényelem, a repetitív éjszakák monoton animációi. Ugyan elfogadható, elviselhető talán e megszokott színjáték De nem a helyszín változásának hiánya lüktet bennem, hanem szükséges irányunk folytonos felfedezései. Egy át/hátverés néha az idő részéről. Nyisd ki szemed, jó úton jársz barátom, ugyanis valahány tévedésnek belátása maga a visszaút. Kiszemlélése a munkád, elfogadása a kezdet, s az iránynak hiánya elhagy mint egy volt szerető, ki benned kereste saját útját. Helyettem él most a város, elfogadta rossz és jó szokásaim, egyaránt, megfogta a szót, érzések és élményekkel ruházta fel őket, hogy egy jöttment embe

avagy úti-metamorfózis Teveállomás, hol futni kell a púpos után, és minden négylábú jószágon maratonszám lóg három helyen, nehogy eltévessze az ember, hogy melyik állat után kell szaladni. Mert ha kidob a buszból a türelmetlenség, hol már THE BAKTER MAN is megunta az életét, elhagyván a bakteri premisszát, akkor észre kell venni a párhuzamosság komikus jelenlétét egy kulturális sivatag kellős közepén. Még csapdosó púpőstevén is hamarabb eljutni Kairóba mint Kisbács indusztriális könyörtelen körzetébe. Hisz Kafka már jó pár éve elérte a Kastélyt, megunta és hazament, Wolf is táncra perdült a világítótornyában, majd megunta és elröpült. Ady Endrét is már utolérte volna a szifilisz. Szürkébe öltöztetett apát lapátolt a Horeán 1 , s az utcán, egymásután feszes sorban álló autókaraván várta, hogy véget érjen a nyár. Mert megállt az idő és vele együtt a türelem ordibált momentán jobb oldalról bal-fülembe. A sztráda nem kímél meg senkit

Legyünk hát olyanok mint a víz, minden halmazhoz alkalmazkodó, folyékony, végtelen, irányában magabiztos kontinuitás. Hátrahagyva a formát. Elképzelhető ugyan de megvalósítható e gondtalan érzés? Ahogy ez a folyó: nem kell mást tegyél, a hullámok figyelése közben eggyé válsz velük. és minden olyan egyszerű, ahogy e kéz is mely néha nem tudja mit cselekszik, s ha mégis tudatában lenne, talán nem is úgy cselekedne, mert megfontolt gondolatok peremén ücsörög a kétely. Maradjunk hát itt, még kicsit talán, néhány part legyen olykori kikötőnk, álmaink menedékháza a természet. Elégtételeink megkérdőjelezése, hogy hol vagyunk, lehetnénk, lehetőségeknek absztrakt matematikája csupán. Hisz nem egy eredmény számol fel a végtelennel.

ne higgy az ócska szavaknak a mindent megmagyarázó lábjegyzetek illúziójában. -RÉM- álom volt, semmi más. levelet írtam neki, de ahányszor befejeztem egy új álom kerekedett a másik felett és minden kézirat szétfoszlott kezemben. -ÁLOM- hányszor is próbáltam a szavaknak zenéjét rekonstruálni, bármi lehetett volna benne. Még a dallamra sem voltam képes emlékezni. -ÉBREDJ- egy érzés, semmi több ami egy éven át követett, a balga utcák dzsungelében figyeltem hogy megtaláljam a lányt, de előbb szavaimat kellet volna. -KILÁTHATATLAN- ismét másik kép a szembeni járdán bukkantam rá, kontyba fogott hajjal, egy tarka nyári ruhában ment át az utcán. Követtem, szinte szaladtam utána, s mielőtt hátrafordult... -SÖTÉT- utcákon vágtatott a magány. Sajnálom, ezt ugye most kis késéssel mondom el neked. Azt hiszem akkor több lány arca helyett láttalak. -ÚTJAIN

avagy ami dictum az már factum hamisan d ünnyögtek az égtornácon a fentiek az utcán sétáltam én meg a tolmácsom, arcom római ráncai kérdőívben csodálkoztak azon hogy többen voltak e, azt a kutyafáját neki, ma se dünnyögtem még eleget. Portalanítani a világot eső közben nem lehet ám könnyű conceptum . Lelki tisztaságom is oda lett, ott egy fót. Mellette a járdán csatangolt egy részeg, ki folyton a formát kereste (az utca merőleges homályában térdepelve), két kézzel tapogatta a tapinthatatlan érdes beton felületét. Felületesen akart felállni s bárki ember fia lánya áthaladt előtte, dörmögve énekelte kegyes uraságának nincs netán egy cigije? A tolmácsom merészen mondta, de. Belementek a seprünyeleskedéseknek technikáiba majd tüzet kért a szerény s a lingvisztikába jártas jobb felem hogy ne öntsön hirtelen olajat a tűzre továbbadta a minifáklyát. Tisztelegve a tisztaságot targoncán tartogató bácsi füstölve mondott hálát: dominus

Mint grafitceruzával rajzolt betűk egy sárgába pácolt oldalon, úgy marad meg emléked nekem. Kezedbe nyújtott radír törölheti ki bármikor e sorokat... ez nem az én érdemem. Talán sosem volt az. Tehát markodba ejtem a fehér tégla alakú nihil jelképét. Miután elolvastad, törölj ki mindent, égesd el vagy mit tudom én: hisz most az egyszer nem tinta vagy ólom szárad az években megsárgult tiszta lapjaimra. Persze lehet szemrehányás mintája kimerítő éjszakáknak társasága lehet egy egyszerű eszköz, mely kisatírozza a reggelt fáradt szemeidben. Lehet annyi minden mit a félelem miatt sosem vetettem papírra. Hát legyen. Így többen olvassák életeink kitalált kinematográfiáját, és ez a kétszínű grafitvilág egy egyetlen oldalon csak nekem igaz, a többi úgyis összemaszatolja, átértelmezi és a találgatásnak tébolyszava csak nevére lehet majd egyszer büszke, talán még arra se. Töröld ki lapjaidból az éveket ha úgy véled. Bárc

Mint fehér csipke a puszta táj, idén se lesz majális április. Kitt -kat, kitt -kat robog a vonat, vágtat a vassárkány, az egy-irány kalauza, síneknek Odüsszeusza. Fenyvesek hadserege menetelnek a szürke hegyek közt, ma nem vagy itt. Ezt ő is tudja, az élettelen, kopár Istenadta. Minden késésében néhány véletlen kis szemtelenség. Hiszen semmi sem abszurd egybeesés, ott vagy ahol lenned kell és túl kevés manapság a logika ritmikája. A vonat ezt tudja. Akkor áll meg mikor menni akarnál, megállít egy szóra ha csendre vágysz, és otthagy ha késel. A késés összkomfort, nyugalomra éhes luxuspillanat, s a menetrendek anarchiája csupán konkrét emlékeztetője hogy egy pontból a másikba juttatnak hétköznapjaink lineáris vasutai.