Reiyel fiai

Nyolcvan évesen akad majd egy tánc, s talán egy partner, ki naponta megtáncoltat. Leküld kenyér, tejért, és én is delegációba küldöm az úrhoz, de mégis lemegyek, nem csak a Ritus kedvéért, lemegyek mércézni magamat, egy tiltott cigire rágyújtva simulok a jöttmentek árnyékába. Talán ötven év kevés a tilalomra de hogy tudhatnák a fiatal verebek milyen egy Skót whisky mellet pityeregni egy nő, vagy füst miatt, (néha mindkettő egyszerre) hirtelen kirontani az ajtón, felszürcsölni a tél első leheletét, belekábulni a délután zajába, katt, majd ismét berontani a füsttelepre, saját tabu témámmal a kezemben. Mindez ugyan meg se történt, három percnyi gondolatba mált életem. Látásra messzi délibáb, mégis mit kereshetnék ennyit itt távol-keleten. Egy aprózárból kivezető látomás, egy zöld jelzőlámpa zökkent vissza önmagamhoz. Katt.

             avagy                 Gold ink. Szókovács Sándor vagyok én is , halkan kapnak el a hajnalok és versfalánkok dobálják ötleteim babérkoszorúját, miközben, ugyebár két kávéházzá varázsolt Bár folyton finanszírozott. világirodalmat kell írni egy-feszt, általában kelet Európa mezsgyéin, a hegyekben henyélni lenne helyes, mit folyton Párizs, nyüzsgésre sem érdemes sanzonmesékben nekem ugyan semmi sanszom egy, nulla, egy, nulla, egy kategorikus és empirikus gondolkodója a gagyi társadalomnak én vagyok, hisz egy csepp arrogancia kopott kabátján még senkinek sem ártott míg fél-igaz hitekre épített gaztettek ápolják a neovilágot. És mint Godotra várva, jelentéktelen mellékszereplői vagyunk saját életüknek ugyanis az aljas nézőpontok hitvese, inge hosszában méri pajkos türelmét, kezet fog, mosolyog és jó estét kíván, s ahogy sarkon fordulnak a...

Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából..                                                              Orwell Délibábszínház. Mi vagyunk történeteink nyers szereplői, követjük a fényt, s egy merőkanálnyi jóságért adnánk mindenünk. Egy jobb holnapért. Hamis a színlelés és kevés az önzetlen szó, cselekedetről nem beszélvén. Lassan emészti fel sötét köntösét a világ, … .................. Nem láttuk, mégis sejthettük a tűzvészt s mint vérpiros gyorskocsi ütköztünk neki a jövőhétnek. Sebaj. Mentsük ami menthető. Egy fejtelen öszvéren lovagol végzetünk. Sötét időket élünk. Ki hinné, hogy ennél feketébb lehet és ki látja a fényt, a koszos mennyezet felett? Ki lenne a menekült és kiért harcolnak odalent. ...

Mondd hogy nem minden groteszk, akár a zenésített szónak az ereje, melyet nagyim, halála után háromszor énekelt álmomban, s a dallam, mint egy zavart pianistának szerzeménye, ahol a hangok egymásba markolnak és a csendben elmerül a borzalom. Ott, ahol a világ-közti fonál még nem volt soha meghúzva, s akkor tudni véltem, a halál csak egy ismeretlen csúszda az élet felé, hogy újra és újra fölfedezhesd mindazt amiért itt vagy, és főképp azt a kérdést föltenni...befejezted munkádat? Tudod voltam rossz fiú, gyermek voltam gyilkos, harcos, kinek piszkos kezei kísértek mást a túlvilágba. Voltam írnok, hírnök, költő, szerető, és szeretett szülő. Voltam katolikus, protestáns, az új világban illegális emigráns. Voltam Buddha híve, mecsetben cseléd talán egyszer atléta és honvéd. Legtöbbször fájdalmaim utolértek, most bálvánnyá vált ereklyéim értelmetlenségét figyelem. Talán szünetel a színház-évad. A perszónáknak társasága va...

Ha ott lennél, tudod te már...pár gondolatra, a legközelebbi állomásnál (képzeletbeli színhelyszelet bármely elképzelt európai metropolának akármilyen városrészén, mindegy melyik utcában, házban, szobában.) megfognám kezed és, ide jön a giccs, a közvetlentől közvetlenebb szószerenádok. Most semmi ilyet nem mondok, kizárt a múlt és a jövő se hullatja még lombjait, kizárt a nincs, és szóra sem érdemes jelenem részleteznem hiszen nem vagy már, valahányszor voltál, máskor leszel, talán, mégis, egyszer, enyém.

Vonatzajban kattognak az indirekt, szétszaggatott idézetekbe forrt végzetek. Nem jártam világ szerte, csupán szaggatott filmem cselédje voltam, ahogy az út repedezett talpam alatt, ahogy a vérvörös mennyezet körbeszelte a hajnalt. És mégis veled, mégiscsak semmi vagyok egy elfelejtett stanzában. Nem jártam csodákkal bélelt szürke betonon... kivétel: egy akácfa alatt, hol rád vártam egy padon, s a hétköznapi tétlenségek vonata elé dobtam magam, és elvágták a filmet. És újra, szeptembered diktálja néma szavait, mint egy tébolydalt suttogó zavart ember, ki életét eltékozolta, s a világnak már nem kell.

                                                                                    2014 September N. Chr.                                                                                     Himmelbergen                                         Sehr geehrter Herr Werther Mondták páran (köztük az a pimasz Shakespeare is) hogy előbb utóbb visszakapom azt amit saját szereplőimmel elkövettem. Schiller is mondogatta egykor „hagyd ezt a fiatal fragmentumot...