Reiyel fiai

laktózintoleranciás figyelmeztetés következik: ne edd meg! Tényleg ha tilos terméket szeretnél, egyét tofut, igyál szójatejet avagy igazi történet, egy merőkanálnyi bölcsesség, egy csipetnyi jóindulat, megelőzhetné a „ Minden Napra Egy Rossz Performansz” végjátékot, hol nem borítják rád a szekrényt, s talán nem idéznek fel minden szentet hétrét. Pl. Menj a franba! ordibálta egy bölcs taxis ember egyszer. Én megköszöntem, hogy oly dühösen az átjárón, véletlenül nem ütött el, tehát jelként vettem s erre bánságföldre vittem bajba mártott kiflim, amit majd megettem. Vagyis utólag tudtam meg, egy jelentésbe álcázott levélben {( iniciálé magamnak szántam ) majd továbbadtam fűnek, fának: } hogy a baj ép oly kenhető, mint a vaj. Egy szelet kenyérre mázolt bolti-szenvedélyt minél többet húzod-nyúzod, akár nejlonba csomagolhatod vagy celeb celofánba, ha nem bontod ki előbb, fogyasztani lehetséges, ám ott a veszély: gyomorfekély. Szóval te

„Az idő az embereket átalakítja, de a róluk őrzött képünket nem.”                                  Marcel Proust Két kötetbe gyömöszölt történetklausztrofóbia, hol a szerző születése óta ismerőse, rokona volt korának legfontosabb szobraival, levelezett velük, illetve a narancssárga naplementét nézték együtt. És úgy hevert a napszárított időpárnán múltja, ahogy szeretné, ahogy a világ egyes részeit magával viheti, s ha úgy esik, kitépi vagy kidobja, s a legfontosabb talán: a kronologikus limit. Mert ki mondhatja meg reggel, mikor fogyasztható a kukoricapehely, ki diktálhat délután alvóórát ezután, őszerinte este lehet igazán csak szabad, délben és ebéd előtt is jöhetne egy madlene falat. Ugyan sok sütibe telhet az eltűnt idő keresése, egy pireneusi tájképben: egy hegyről letekintő, leleményes fiatalember, nemesfémből gyártott lábosban keresi bölcsességét az öreglétben.