Reiyel fiai

És aznap Anna megmondta Kelemennek: te kőmívesek és régies szavak mestere, menj ma légyszi te a falba, egy cseppet. Hadd ünnepeljek, szülinapom alkalmából, malter és muter nélkül, falatozzak egy keveset. Sajna nem engedett Kelemen e kellemes, Ínycsiklandozó szavaknak eleget: NEM Lehet te Anna, vár az Alma Malter! Manapság hálózat nélküli falakat építünk, és boldogan csaholunk, míg tart a jel, míg elbír minket az anyaföld, míg be nem pelenkáz a természet, és amit eddig tanultunk, tudunk és tudhatnánk  holnapra ledőlhet, mint hiába kivágott fát, ki ott fekszik a sárban és várja az esőt, vigye tovább, messze juthat még az árral, és útközben, az az vízközben spekulálhat: hát ki viszi át a tölgyfát a túlsó partra, lesz e még folyó mentén félkopasz költő, vagy forradalmár, diák és vándorszínész, 3 az egyben, s a szemtelen szomszédja, Fenyő Jenő meddig lesz még örökzöld? Ha ne adj Holdanya, mégis eljut a nagyvárosba, oszlopként hordo...

Mivel manapság a szamarak patkó helyet cipőt hordanak, csak Nils marad, a Holgersson, egyszerű kis fapapucson pancserkedik vízszint alatt, míg házi-lúdja fog pár halat, Mire neki blue swing shoe ő repülni tud, siklani az égen, mert fapapucsban szaladni, azért elég kényelmetlen. No de térjünk vissza helybéli kis öszvéri rögeszméinkhez. Két pár cipőt koptatva, baktat végig a csacsi az utcacsordán. Csinos csikó, pőre Pegazusnak látja magát egy szalmakirakatban, messze a szentföld, távol a Jordán. Szájában nap szárított széna hever s hátán oly sok teher + egy ember, vajon hogy is kerülhetett oda. Semmi pánik, sivatagban akad egy két akadály még, történik majd ez is az is, míg előbukkan egy vad oázis. közepén 1 város, tudom klisé, mégis minden hasonló municípium mesehőse Vitéz János. Nemgond folytatódik a menet: néhány furcsa állat kerül elénk, és El Zsiráfné, ki néhány emelet. Szemben egy Jaguár tolja magát görkorcsolyán,...

                                  Ezer méter fölött, döcögött a honvágy. A Királyhágó kutyagumi, 1 lökött kölökkel tudnám csak érces bérceimhez  összehasonlítani. Márványcsúcs duzzog a távolban. Nézem én, szinte orrom előtt van, közeledek hozzá, négy kerékkel úszunk félnapot a sárban,  apropó. Hóra nem talált már völgylakó Nap pergelte hegylábát lógatja  a tavasz,  de a balfasz nem hord órát ilyentájt a magasban, s a fák a bokrok, a lusta lombok, lekésték az évszak- expresszt. Konok okok folytán: kirügyezni nem akarnak, fütyülnek a világra. Ágra szállt a kényelem e télen, s én kérve kérdem kedves madárfiókák, hányszor tojjátok le nyárig kopár tenyerem. Máma lám a dombtető, kurjong meg  hát suttog is. Ezüsthajú keresztapja meg se moccan, szenilis. Mert ha moccan annak vége gondozott haját nyesi le szél, és dombra dob...

Nyolc óra és három kávé után kit üdvözöl a napsütés télen, a mindennapok sugártálán árnyékgyárában ki merészel elvegyülni a szürke közönségben. Hol reggelek hancúroznak délutánig s úgy tűnik az este leste ki magának ezt a szerencsétlen évszakot. Nem hinném, de megtörténhet, hogy egy langyos, januári délután, betoppansz az ajtón. Kezedben bőrönd, bőröndödben remény és sok más kacat, remélem nem felejted el magaddal hozni a nyarat.

Pár levéllel kevesebb egy almafán, a november szaladgál s úgy végigfut az utcán..elesett párszor a jégen. Néhány csusza emberforma keresi télikabátban elhanyagolt árnyékait.Ott a sarkon, vagy talán itt dobálta szét a szél. Valami változik, valami rendtelen mint ősszel a levelek, a színes káosz.  

Hát ismét találkozunk öregem látom, te sem bukfenceztél át az évtizedeken, s azok a hullámok, azok a csokoládé vízdűnék sem változtak sokat ott. Szülőváros, lányok, tervek... mind tudtuk ezt valamikor, míg páratlan gyermekkort kinevelt a felnőtt belőlünk, az ártatlan nevetés ritka örömét. Vízdűnék mögé bujdosott a nap. Bevallom, én is fáradozok, pedig számtalan folyóba kellene úszni még, és hányszor szembe az árral. Találkozzuk hát legközelebb öregem, majd fölmászunk a hegyekre. hol ismét suhancok lehetünk. Hol a folyópart parányi vonal, az időben kígyózó emlék marad.  

Legyünk hát olyanok mint a víz, minden halmazhoz alkalmazkodó, folyékony, végtelen, irányában magabiztos kontinuitás. Hátrahagyva a formát. Elképzelhető ugyan de megvalósítható e gondtalan érzés? Ahogy ez a folyó: nem kell mást tegyél, a hullámok figyelése közben eggyé válsz velük. és minden olyan egyszerű, ahogy e kéz is mely néha nem tudja mit cselekszik, s ha mégis tudatában lenne, talán nem is úgy cselekedne, mert megfontolt gondolatok peremén ücsörög a kétely. Maradjunk hát itt, még kicsit talán, néhány part legyen olykori kikötőnk, álmaink menedékháza a természet. Elégtételeink megkérdőjelezése, hogy hol vagyunk, lehetnénk, lehetőségeknek absztrakt matematikája csupán. Hisz nem egy eredmény számol fel a végtelennel.

Mint fehér csipke a puszta táj, idén se lesz majális április. Kitt -kat, kitt -kat robog a vonat, vágtat a vassárkány, az egy-irány kalauza, síneknek Odüsszeusza. Fenyvesek hadserege menetelnek a szürke hegyek közt, ma nem vagy itt. Ezt ő is tudja, az élettelen, kopár Istenadta. Minden késésében néhány véletlen kis szemtelenség. Hiszen semmi sem abszurd egybeesés, ott vagy ahol lenned kell és túl kevés manapság a logika ritmikája. A vonat ezt tudja. Akkor áll meg mikor menni akarnál, megállít egy szóra ha csendre vágysz, és otthagy ha késel. A késés összkomfort, nyugalomra éhes luxuspillanat, s a menetrendek anarchiája csupán konkrét emlékeztetője hogy egy pontból a másikba juttatnak hétköznapjaink lineáris vasutai.

Fekete ló * Ne add fel a hegyet, ha már rajta vagy! Amikor azt hinnéd, hogy véged és nincs már visszaút, legyél szíves pillantást vetni a jelenlét egyedi mozgóképébe, hiszen nincs itt világ vége, csupán a hegynek van csúcsa. Tehát az előző kereszteshadjárat és jaj-mászás főszereplője észre sem vette, hogy feje fölött már nincsenek meredek dombok, na meg a vízen sem kell járni már. Megérkeztek oda, ahol embertelenül csodálatos látványokkal gazdagítja az anyaföld fiait és néhány lányát. Persze a Madonnák már rég megelőzték a csibészeket. Ott voltak már elől, a hegyeknek úrnői és Előd. Kövesd a köveket, ugráld át a szemtelen patakok csobogását, és azoknak a jóembereknek legyél mindig az árnya, akik utánad ordibálják hogy, gyere már! Tehát valóban különleges látvány terült elém, mikor a csúcsra értünk. Sziklák alatt, havas vidék bámulta a tiszta eget a távolban. Fehér dunyháknak látszó óriások feküdtek körbe mindenütt. Ha már számukra szabad volt az ilye...

Kigyúlnak egymásután a lámpák. Lépteid követed, kopárságod kontrasztja a kivirágzott fák. Hát megjöttél, azt hittem idén megfeledkeztél rólunk, te szélhámos. Arcod a fiatalság, tested az élet, a többi érzés, a madarak, a hangok. a sokszínű... Azért örülök neked, illatodnak, szépségednek, kitudja hány közhelyes szavakba rejtett tökéletes színzavarjaidnak. S mikor azt hittem hogy végleg kihalt belőlem, ellentmondott saját magának e pimasz tavasz. És nem zavar már kopárságom, és elvegyülök a színek melegében.

Hócipőben járt az április. Napszemüveget hordó stylish fiatalembernek mutatkozott be mindenkinek kétszer, be kétszer modtott mindent. Nehogy elfelejtsék, hogy létezik még Till Eulenspiegel Idén hóval, nappal, fénnyel, sötéttel ajándékozta meg 1Xre, városunk kortalan színpadát. Apja a tél, a férfiembert sokszor megemberelt kemény évszaknak kovácsa. Anyja a lanka, zöld szemű nyár, ki gyermeknevelést és természeti pszichológiát oktat valamilyen Eminowitch oskolákban: Jön az idő, megy az idő, minden új és új a minden ami rossz és ami jó, ne kérdezd, hisz fingom sincsen. Mert ravasz ez a hipszter tavasz, megtanítja a járókelőknek, hogy jó örülni, ugrálni a napban, persze ha tarka sál van nyakad helyet. Kezedben csáj, öltopodban Tchaikovsky, hátadon egy róba/paplan. Így érdemes ezt a száraz, nedves, érzelmileg zaklatott s igen kedves időt egy üvegburából nézni.

Langyos víz folyik a kádban, elmerülsz mindennapjaink problematikáiban, majd elengeded magad. Gondtalan érzés simul hozzád, vétkeid a gőzben megtisztulnak. Elszáll az otthontalanság, egyé válsz a vízzel, könnyűséged formáján túl akár a pára. (távolságaink lényege a közeledés) Lehunyja két szemét a tudat. Vele vagy most, egy banánszínű kenuban evez a bizonytalanság, s félelemmel ötvöződik az öröm. Csak az irány ami kétségtelen, és hogy ő még jelen van. Hátat mutat egy galamb a múltnak: Két világnak metszéspontján fölszáll a gőz, hallgat most a sirály, ritka tájszólásban suttog a Delta. Valahol itt és mégis messze evez két ember az árral szembe, mert minden kétoldalú történet előbb utóbb kikötőben landol. jobb oldalon) zöldeskék festményként mosódik el arcod, ahogy hullámok árnyai rajzolódnak a délkeleti tájban majd elnyeli őket a horizont, mint tenger a három folyót, mint számtalanszor elmondott szót. (bal old...

Heten mint(a) * Fent voltunk már, legalábbis gondolatomban, mert ki tudta von ' lihegés közben elkapni a levegőt és közben megmagyarázni neki , hogy most csak a pár századik méternél lehetünk, s még nem taposhatjuk az édeni étert. Lépéseink egyre nehezebbek lettek, még ha az elején pajkosan ugráltam is fel-le a dombon, a meredekebb részeken teljesen lemaradtam, pár klikk egy okoskodó telefonnal, majd tovább. Olykor hátranézem a völgyben folytonosan méretet csökkentő kis falura. Már a nevét sem tudom, elmosódott a tájban. Útközben egy harmadik lábra akadtam, és segítségével önmagam testsúlyát kiegészítvén másztam tovább a masszív Mehmetet. Gyerekkoromban szokás volt egy mogyoróbotot egy bokorból levágni. Mindenkinek megvolt a saját mintája, kutyák közelében el kellet dugni, legrosszabb esetbe a bozótba ejteni. Ne legyen száraz de túl nedves se. Hazáig csupasszá szoktuk a szerencsétlen botot faragni, x vagy plusz formákat vésni bele, majd kaszáltuk a ...

Ha a hegy nem megy Matuzsálemhez, Matuzsálem megy a hegyhez. Földet, sziklát, havat taposó, tavakat kerülgető kényszer-öröm-mars a fellegekbe és onnan is túl(Krisztus és a Bálint, Valentin és Drágobeteg szüli-név-napja után valamikor a nem is olyan közeli múlt peremén.) Útmutató beszámolás arról, hogy sokszor nem tudjuk hogy merre, de a tájékozódás érvényesülése sok mindent mond el egy emberről. Akaratáról, kitartásáról és minden -ól-al végződő szópecsenye, hol sokszor a kijárat pont előttünk mutogatja zöld tábláit és ha nem vagyunk pont önzők, mérgesek vagy színvakok, talán észre is vesszük őket. Olyan szemtelen is szokott lenni az út hogy néha bele is botlunk és bocsánatos szavakkal kérünk elnézést....a járdától, mikor pont nincs senki a környéket felavatni. Felállunk és követjük a kikövezett sétányköveket. (Kivétel, Marasti meg a Monostor lakónegyed ahol még nyáron is fel lehet fedezni a szürkének az ötvenegy árnyalatát) Bemelegítő * Oda akartunk eljutni...

Házaikban gyereket nevelnek, vagy csinálnak ilyenkor. Metronóm ütemmel lüktet a türelem. Vasárnap van, s mégis sehol. Szárny nélküli angyalok hancúroznak a szökőkúton. Ezek csak tökéletlen részletek, mellékszereplők mondatai egy semleges háttérben. Pár száz nyugodt gondolatról hullnak le a hétköznapok. Leheletembe költözött a tél, a fagy, a képmutató nap. sötét foltok sétálnak a téren, köztük csak te vagy színes. Álmomban, kiöltözve fetrengtél a hóban, piros szövetkabátod zsebében rejtegettél. Ott hagytad a tüdő-színű tegnapot, majd fehér ruhára cserélted ki. Azóta sincs hó az operára tekintő parkban, a fellegvár sem vár már, a tél sem ugyanolyan. A híd változatlan, a Szamos se szürkébb a kelleténél.

( Metamorf katastrófák) Szarvat növeszt kint most a tél. Megszokott, és mégis meglepő hogy elűznék a furulyázó ördögök a kósza hó-szakának szakállát. Szenteste első napja után, elkergette a delet a délután. Lakónegyedemben masíroznak az ördögök, előttük pár mitikus szereplő: medve meg egy kápra, utána egy leprikan vagy Ludas Matyi, aki nyilván furulyásan és lúd nélkül fújta felhangon a „populáris” üsd meg Uram, nem anyám, nem apám cintányér, trombitang és dobszerenádot. Hát hogy is jöhetne az angyal ennyi tradicionális, regionális, qvázi házi és vadállat után, nyilván Luciferi manifesztáció közepette, ajándékokat osztani? Ó te atyaságos korpás ég! Minden szent és angyal, együtt kell túlkántáljanak medvét, ördögöt és kecskét, hogy csend és szentség uralja az eljövendő estét. Összeállt hát a karácsonyi csapat, jelszavuk „szeretett mindenek felett” (és alatt, csak azt itt épp nem szabad) Meghívták a Hóembert, a Télapót,...

Betolakodott a tél imént. Az ablakpárkányon feküdt kristályvilágom egyetlen mikrokozmosza. Ez volt az első idén, és pár ezer pehely követi a ritust: előbb lehullnak az égből, mint csipke-fehér ruhájú, piruettező balerinák, majd egymásra találnak a táncban, ahogy lassan földet érnek... Pár pillanat az egész, talán egy fél óra a hideg bádogon, és minden másodpercük megannyi élet. Befejezetlen cigarettám elnyomom, nehogy egy sistergő parázs elrontsa azt, ami rövid időn belül elolvad, elpárolog, gyermekkorom fehér-bundába öltözött városában.

Láthatatlanul nyúl bele zsebébe az ősz. Összegyűri majd szétszórja színes szennyesét az utcákra. Csend és zaj fia folytatja munkáját. És ott a tóparton, már rajtad a télikabát, kis tükörszilánkokból vetített pillanat... emlékeid fiókjából előveszed a nyarat, mikor közös álmaink értelmetlensége is fontosabb volt mint só és kenyér. Vándormadár hadak utaznak most délre, minden szezon egy túljátszott sanzon, egy megmagyarázhatatlan kérdésbe vájt gondolat. És kimeszelte a várost a tél tavaly, szemedben kétely és csodálat kavarog mint méz és méreg egybefőve. Azt mondtad az első hó a legszebb ajándék míg tiszta, míg a feheret kisatírozza a szürke. Minerva narancsát majszolja, Most két külön folyónál láthatjuk múltunk retrospektív éveit. S mégis minden kimondott és elfojtott szóba mártott kép emlék marad. Remélem, még előveszed fiókodból a nyarat.

Még ingadoznak a fákhoz tapadt lélegzetek. Csonka, kiszáradt ágaikról mesél a szél, mindegyik egy külön külön történet. Szürke szövetkabátjába bújt az ősz, szabadon, színjátékra készülnek a levelek. Ez az utolsó fellépés az idén, november elején. Minden egyes lendület hátra húz, feléd, s a kikövezett utcába tetovált színeket taposom, Lassan mind elfakulnak életeim dombtetején.  

S ha egy jel, egy szemrebbenés sem él a jelen pillanatban, minden amit hatvan év után elképzelnél más irányába vezetne. Fordulj arra, s ha egy más falra vetítenéd képzeleted, a saját két kezed majd előre visz. Arcod a fátyolmennyezet. Egyetlen bolond kísérőd aki még hisz a igaz, tiszta és önzetlen emberben. Néhány estbe borított élvezet ne vezessen félre utadról, ne bízzál senkiben, ne lássák rajtad sehol, hogy könnyekbe borítanak az ezüst éjszakákba mártott augusztusi hullócsillagok fátylai.