Reiyel fiai

Itt vagyok a páholyban veled. Hét kézzel kapaszkodunk most egymásba, míg tart minket a mennyezet. Hol fölösleges a volt, a lesz, s az idő fogasán tartogatott órák, napok és évek leperegnek, lehull a függöny, bársonyjelmezed. A szerepjátéknak vége, mielőtt harsona és taps öntené el a színháztermet.

Remegő hangodban vizhangzott a magány. Szerettem volna egy jó szóval távozni, egy baráti öleléssel mindent elmondani, s te csak ott, a ráncos ágynemű társaságában színlelted az alvást. Meggyőződésem, hogy semmi sem volt köztünk, néhány beszélgetés, valahány testi kollázs, így kezdődött... majd megszakadtak a szálak, szavak üres litániái nyilatkoztak helyettem. Tehát nem követem árnyékod tovább, a színlelések hamisságát hagytam aznap ott. Felvettem csupasz vágyaim ruhadarabját: azt a poros szobában fetrengő posztózakót, mellyel naponta megbékélnem, élnem kell.                                                      2015.08                                                      Nagyszeben

Nézd, ott lóg a térképen Kolozsvár! Senki sem kérdezte tőle, voltaképpen ki merészelte ide helyezni őt. Hát nem lett volna jobb neki nyugaton hol a kolbászt kerítésből készítik, azt pedig megcsonkított erdőkből. Hol van ez a koszos vár? Kőből vagy lopott fából építtette valaki, s hol a Matyi, a polgárpukkasztó vaskezes Király, kit mióta lovára öntöttek nem akar semmiképp földre szállni. Érthető hogy éjjel nappal él a város de szimbiózisban élő szemét lakótársára nem lehet azért mindig szemet hunyni. Szobor áll a téren, szemével szabotál jöttmenteket és persze Báthorit, kire annak idején nem adtak rá páncél Inget csak zoknit. Bátorit ingerülteket, feszülteket és kardban tartja a várost, bárcsak úgy lenne te bárd, hisz kortalantárs vezéreink akárhogy is próbálják, képtelenek gatyába rázni kincses Kolozsvárt, mert folyton vakon túrják a vakondtúrásokat az aszfalton mert ugye évente nefelejcset és ugrókötelet játszanak

Hát ismét találkozunk öregem látom, te sem bukfenceztél át az évtizedeken, s azok a hullámok, azok a csokoládé vízdűnék sem változtak sokat ott. Szülőváros, lányok, tervek... mind tudtuk ezt valamikor, míg páratlan gyermekkort kinevelt a felnőtt belőlünk, az ártatlan nevetés ritka örömét. Vízdűnék mögé bujdosott a nap. Bevallom, én is fáradozok, pedig számtalan folyóba kellene úszni még, és hányszor szembe az árral. Találkozzuk hát legközelebb öregem, majd fölmászunk a hegyekre. hol ismét suhancok lehetünk. Hol a folyópart parányi vonal, az időben kígyózó emlék marad.