Reiyel fiai

Hányszor is megrajzoltam! És mégis, minden egyes ecsetelés elrontaná azt, amit kéz le nem festhet. Mert ez csak a felület, amit arcod a tükörben mutat, és minden év egy újabb sáv, egy árnyalattal világosabb hajtincs a vásznon. Kontyba fogta haját a tavasz, a szobában hideg volt, csak a meleg színek díszítették magányomat. Az enyhe pirosba öltözött tabló mellet, barna hajad mögé rejtettelek. Alatta szerencse lógott a falon, viszont míg arcod az utcán, egy kávézó teraszán véletlenül meg nem kapom, nincsen nyár, se tavasz, se jelentéktelen tájkép, sem absztrakt alkotások sorozata. Üresen áll most a monokróm hamutárca, kezemben egy cigaretta, kígyótáncát követi a füstnek. Az íróasztalon két pohár, mintha vendéget várna. Saját vendégem pedig én vagyok. A vörösborral félig megtöltött második pohár csupán véletlenszerű csendélet, várja, hogy betoppanjon a tökéletes... Ugyancsak Jánosi Andrea festményére

avagy amit oszlopok tartogatnak, mint Atlasz a hátán. Elmesélhetnéd nekem feltételes módban, csak úgy mint két barát mikor még télikabát kerül ránk tavasszal. Persze ha még azok lennénk, vacogó kabátok egy széllel bélelt márciusi napon. Az értelmes szó fanatikusai, természetesen mindenki saját szakdolgozatának hőse. S ha nem is lennénk azok, vagyis valamely dráma főszereplői... Szólj, és színházban megnézzük őket.

Görög kör (ελληνικά γύρος) 1. ένας Itt ülök Ikarosz szárnyán, fúj az új szellő, szellemi köldököm cenzurált vessző, szemöldököm összegabalyodik, s a kúrva vessző, ugyanúgy elhajlik. Füstöl az agybefőtt, lángol az értelem. Elröpült otthonról a fiatal naplemente, Ikarosz is égbe szállt, haja divatosan égnek állt, de szárnyát sajna a nap elolvasztotta, s a tenger fenekébe mélyült bele. Bárcsak apjára hallgatott volna. Daedalus ezermester mondogatta neki: „a vessző, anyád, nehogy megadják a jó Istenek hogy elkapjalak a nap közelében repdesni. Elolvad a viaszszárny, érted e te királylány?” 2. δυο Brekker kör, Mit keres itt a vessző? Tanakodó filozófusok szakállukat mérik egy teremben, benne olimpuszi köd, vessző meleg. A sarokban mélabús költők és egy esztéta. Arhi-merész orátor ül egy vessző széken, kezével fogja az asztalt, jobb oldalán Jolán védi amit tud és azt vallja „az illető ne...

Egy mozaikablak színparádét vetít a földre, Ugyanaz a hely, különb boltozott barok épületek alagsoroaiban sétál pár maszk. Nem látható ki van alatta, mindenki más más álarcot visel. Mégis a tied a legszebb. Karonfogva mászkálunk egymás mellet, „szükséges, sőt nem lehet élni nélküle!” magyarázod oly meggyőzöttséggel, hogy szinte én is elhiszem. Elvarázsol az idegen, elkápráztat az ismeretlen arcok titokdala. Az enyémet nem találom, talán sosem volt nekem eféle tárgy, nem tartottam fontosnak. „És akkor... kedves...én ki állok a sorból?” A lány szava ajkamra száll, nevet a hold. Szemében kétely, arcára szárad a mosoly, majd így válaszol: „látod ő is álarcot hord!” A teremben táncoló tömeg, füstgomoly röpül az éjfél keblére, fény pára születik a hajnal ölében, s a maszkabálnak vége.

(Trend & rend hirdetés) eladnám én magamat de nem találom a falat hová kirakhatnám verseim prózaikus ikonok hol rím ritmus hiányában elveszek saját világomban és a körül belül realitás tükrözi az őrült örvendező emberek arcát szavaknak csillagpor harcát

Konkrétan hülye vagy! A főnök is úgy véli. Többet kéne aludnod, Meg nőzni- szolt az egó Ha! Ha a boldogság forrása Manapság az alvás, avagy A hedonizmus – szolt az agy Akkor mindkettő mellőzője Leszek és sztrájkba megyek. Tán a tüdő megért engem, Ne provokálj me' megteszem! Kit érdekel, felőlem... A sors megver és majd A szív tesz tönkre téged.