Reiyel fiai

Nyolcvan évesen akad majd egy tánc, s talán egy partner, ki naponta megtáncoltat. Leküld kenyér, tejért, és én is delegációba küldöm az úrhoz, de mégis lemegyek, nem csak a Ritus kedvéért, lemegyek mércézni magamat, egy tiltott cigire rágyújtva simulok a jöttmentek árnyékába. Talán ötven év kevés a tilalomra de hogy tudhatnák a fiatal verebek milyen egy Skót whisky mellet pityeregni egy nő, vagy füst miatt, (néha mindkettő egyszerre) hirtelen kirontani az ajtón, felszürcsölni a tél első leheletét, belekábulni a délután zajába, katt, majd ismét berontani a füsttelepre, saját tabu témámmal a kezemben. Mindez ugyan meg se történt, három percnyi gondolatba mált életem. Látásra messzi délibáb, mégis mit kereshetnék ennyit itt távol-keleten. Egy aprózárból kivezető látomás, egy zöld jelzőlámpa zökkent vissza önmagamhoz. Katt.

Távozok, bocs, saját tulajdonom életem. I want out mate, machts gut, puszi pá, salut. E hely kreatív ötletek hóhéra, hol időzített bombaként ébreszt a reggel s az este lámpafényé saját árnyamra sem talál. Máshová menekül gondolatom igényes menháza, talán hozzád, hol fényévek telnek órák alatt, ott nem aggaszt cirkusz és kenyér, hol színparádéban sétál a délután, s közhelyed igénye mindent megér. hisz nevetni tud még a jóakarat és 1karátos értékem néhány szó, rólunk, rólad. Nyár végén, apró lábjegyzetekben kerestem értelmét, fáradt napok küszöbén láthattam csak tisztán, hogy a kevésbé komplex és természetellenes etűd érdeme, maga „A meghajlás művészete”

Valamikor azt hittük    az óceán végtelen,    s egy óriáshajó    szereplői vagyunk, hol ismert a fedélzet    és az a néhány utazó    ki olykor velünk tart. Egyszer kiszállnak, vagy    útvonalat változtatnak,    ahogy kedveseink    lépnek át egy ajtón, egy küszöbön keresztül,    egy hosszú lépcsőről,    távoznak eletünkből,    emlékezetünkből.

Nikotin, tinta éjszakák. Egy mosolyban rémlik jellemed, még nem tudtam igazán eldönteni, hogy jelmezekben rejlik személyed, vagy te vagy saját színdarabod színésze.

Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából..                                                              Orwell Délibábszínház. Mi vagyunk történeteink nyers szereplői, követjük a fényt, s egy merőkanálnyi jóságért adnánk mindenünk. Egy jobb holnapért. Hamis a színlelés és kevés az önzetlen szó, cselekedetről nem beszélvén. Lassan emészti fel sötét köntösét a világ, … .................. Nem láttuk, mégis sejthettük a tűzvészt s mint vérpiros gyorskocsi ütköztünk neki a jövőhétnek. Sebaj. Mentsük ami menthető. Egy fejtelen öszvéren lovagol végzetünk. Sötét időket élünk. Ki hinné, hogy ennél feketébb lehet és ki látja a fényt, a koszos mennyezet felett? Ki lenne a menekült és kiért harcolnak odalent. ...

Legyünk hát olyanok mint a víz, minden halmazhoz alkalmazkodó, folyékony, végtelen, irányában magabiztos kontinuitás. Hátrahagyva a formát. Elképzelhető ugyan de megvalósítható e gondtalan érzés? Ahogy ez a folyó: nem kell mást tegyél, a hullámok figyelése közben eggyé válsz velük. és minden olyan egyszerű, ahogy e kéz is mely néha nem tudja mit cselekszik, s ha mégis tudatában lenne, talán nem is úgy cselekedne, mert megfontolt gondolatok peremén ücsörög a kétely. Maradjunk hát itt, még kicsit talán, néhány part legyen olykori kikötőnk, álmaink menedékháza a természet. Elégtételeink megkérdőjelezése, hogy hol vagyunk, lehetnénk, lehetőségeknek absztrakt matematikája csupán. Hisz nem egy eredmény számol fel a végtelennel.

ne higgy az ócska szavaknak a mindent megmagyarázó lábjegyzetek illúziójában. -RÉM- álom volt, semmi más. levelet írtam neki, de ahányszor befejeztem egy új álom kerekedett a másik felett és minden kézirat szétfoszlott kezemben. -ÁLOM- hányszor is próbáltam a szavaknak zenéjét rekonstruálni, bármi lehetett volna benne. Még a dallamra sem voltam képes emlékezni. -ÉBREDJ- egy érzés, semmi több ami egy éven át követett, a balga utcák dzsungelében figyeltem hogy megtaláljam a lányt, de előbb szavaimat kellet volna. -KILÁTHATATLAN- ismét másik kép a szembeni járdán bukkantam rá, kontyba fogott hajjal, egy tarka nyári ruhában ment át az utcán. Követtem, szinte szaladtam utána, s mielőtt hátrafordult... -SÖTÉT- utcákon vágtatott a magány. Sajnálom, ezt ugye most kis késéssel mondom el neked. Azt hiszem akkor több lány arca helyett láttalak. -ÚTJAIN...

Mint grafitceruzával rajzolt betűk egy sárgába pácolt oldalon, úgy marad meg emléked nekem. Kezedbe nyújtott radír törölheti ki bármikor e sorokat... ez nem az én érdemem. Talán sosem volt az. Tehát markodba ejtem a fehér tégla alakú nihil jelképét. Miután elolvastad, törölj ki mindent, égesd el vagy mit tudom én: hisz most az egyszer nem tinta vagy ólom szárad az években megsárgult tiszta lapjaimra. Persze lehet szemrehányás mintája kimerítő éjszakáknak társasága lehet egy egyszerű eszköz, mely kisatírozza a reggelt fáradt szemeidben. Lehet annyi minden mit a félelem miatt sosem vetettem papírra. Hát legyen. Így többen olvassák életeink kitalált kinematográfiáját, és ez a kétszínű grafitvilág egy egyetlen oldalon csak nekem igaz, a többi úgyis összemaszatolja, átértelmezi és a találgatásnak tébolyszava csak nevére lehet majd egyszer büszke, talán még arra se. Töröld ki lapjaidból az éveket ha úgy véled. Bárc...

Langyos víz folyik a kádban, elmerülsz mindennapjaink problematikáiban, majd elengeded magad. Gondtalan érzés simul hozzád, vétkeid a gőzben megtisztulnak. Elszáll az otthontalanság, egyé válsz a vízzel, könnyűséged formáján túl akár a pára. (távolságaink lényege a közeledés) Lehunyja két szemét a tudat. Vele vagy most, egy banánszínű kenuban evez a bizonytalanság, s félelemmel ötvöződik az öröm. Csak az irány ami kétségtelen, és hogy ő még jelen van. Hátat mutat egy galamb a múltnak: Két világnak metszéspontján fölszáll a gőz, hallgat most a sirály, ritka tájszólásban suttog a Delta. Valahol itt és mégis messze evez két ember az árral szembe, mert minden kétoldalú történet előbb utóbb kikötőben landol. jobb oldalon) zöldeskék festményként mosódik el arcod, ahogy hullámok árnyai rajzolódnak a délkeleti tájban majd elnyeli őket a horizont, mint tenger a három folyót, mint számtalanszor elmondott szót. (bal old...

Ki merné más szemmekkel látni  az ismeretlent, fényözönt a sötétben, ahogy minden, amit tudni véltél, csupán kicsiny gyufaszálnak minősül egy üvegskatulyában. Hogyha azt mondanám: sokkal több van a könyvek megírt lábjegyzeteinél, elhinnéd nekem? némi idő áll közöttünk, méretre szabni évszakaink éjszakai váltásait, látszatra lehetetlen, mert nem létezik. Találkozzunk hát akkor, azon a különös napon, hol a város most alszik, de abban a pillanatban, hacsak egy órára is, felébred,...veled. Ugyan már, ha idegen arcok különb igazságairól bólogatnak, ne kövesd őket, mert tágas a horizont, és festményed rámája mely mindent körbezár, egyszer el is törhet.

Kétségtelen hogy megelőzött utunkba botladoznak céljaink, hol szerepet oszt a hétköznap monoton megalomániája. kártyajáték az egész, toll egy mérlegen, szív helyet kő fekszik odaát. Években őrölt homokszem lennénk csak Isten előtt. lennénk csak Isten előtt.

Mondd hogy nem minden groteszk, akár a zenésített szónak az ereje, melyet nagyim, halála után háromszor énekelt álmomban, s a dallam, mint egy zavart pianistának szerzeménye, ahol a hangok egymásba markolnak és a csendben elmerül a borzalom. Ott, ahol a világ-közti fonál még nem volt soha meghúzva, s akkor tudni véltem, a halál csak egy ismeretlen csúszda az élet felé, hogy újra és újra fölfedezhesd mindazt amiért itt vagy, és főképp azt a kérdést föltenni...befejezted munkádat? Tudod voltam rossz fiú, gyermek voltam gyilkos, harcos, kinek piszkos kezei kísértek mást a túlvilágba. Voltam írnok, hírnök, költő, szerető, és szeretett szülő. Voltam katolikus, protestáns, az új világban illegális emigráns. Voltam Buddha híve, mecsetben cseléd talán egyszer atléta és honvéd. Legtöbbször fájdalmaim utolértek, most bálvánnyá vált ereklyéim értelmetlenségét figyelem. Talán szünetel a színház-évad. A perszónáknak társasága va...

                      Molnár Zsoltnak Senki sem ítélkezhet maga felett, sem mások, sem az életképzet mestereinek vélt emberek nem taníthatnak semmire. Csakis te, te egyedül szabadulhatsz meg padlásod morbid angyalnak öltözött démonától. (nem vagy egyedül) Kezedben a toll, és sok száz tiszta gondolat, mi eléd terül. Mert minden szóban benne vagy, olykor minden reménytelen, és világod székhelye sokszor szétomlik, Atlantisz elmerül. Méla, zavaros napok taposnak el néha, évszakok színjátékai szavalják az elmúlás bársonyát. Könnyű, tiszta lélek árnyékába rejted a halhatatlanságot, engedd el, engedd hogy fölemeljenek a padlóról, vagy add tovább, hadd hordják mások, legalább egy darabig. Figyelem ahogy a sok levélnemzet, piros, barna, narancssárga, föld felszínén táncot járnak. A szél a zeneszerző, a fák a kvartett és a közönség a mennyezet. Kikopott vándornak útja,...

„ Minden lélekzetvétel megsebez, és leterít valahány szívverés.” Pilinszky János * Hogyan is haladhatnék egy irányban veled, mikor számodra nyugat, és számomra kelet jelenthet valamit. Megannyi álomban találom meg kifestett arcod, mégis az idő kisatírozott árnyalatai radíroznak lassan ki elmém színtelen színezőkönyvéből. Néha egy séta sem segít, néha egy gondolat megöl. Egy presszó kávé, egy reggelit imitáló tányér terül tenyeremre, és még benne találnak valahol, ahogy a szélben felfeszített fák az árnyékra vágynak olykor, vagy ahogy a csapadék verejtéke veri magát a föld felszínére. Néked ez mind ismeretlen, előtted áll, mégis tapintása idegen, kézfogása érintetlen. ** Hogyan is válhatnék jobb emberré veled, ha vállamon hordalak mint egy elfelejtett ereklye. Mutogatlak és büszke vagyok hogy ma még enyém vagy. Egy piros ajándékdobozban, elvárások, vágyak, és csalódások kibontását halaszt a haladék. ...

„Im the best, fuck the rest” Mircea Cărtărescu – Frumoasele Străine      Pont egy román kortársat kortyoltam, mikor észrevettem az író által aláhúzott abszurd mesterséges művészeti ágakat, melyet, természetes módon elutasított.  …................................................                     Még hogy művészet! Mi lett a mai emberekből? Üres lelkű hulla, becstelen marha? Használati utasítások, a szakadék fenekére vezető ösvény. Egy sablon és semmi perspektíva. Hová lett a zene, a festmények és kedvenc könyvünk mellyel olykor Kézbe fogván álmodtunk … Nincs már semmi, mely éltetne minket? Az út vége? …................................. C'est fini , schluss, basta! Ebből elég, mi vagyunk saját jövőnk, és nem 1 sorson tépett gépet fogok rábízni saját magamra.                  ...

Jó embernek lenni. Talán a legnehezebb feladat e Földön. Különböző kárhozati kísértéseknek midig ellentmondani: hát ez lenne az a példabeszéd hol a józan hitben ne veszítse el épp eszét az ember. A küldetés bármennyire abszurdnak hangzik, ha a végén Jihádot szül a fanatizmus. Bárki hajlamos rá, legyél te, legyek én, ki képes egy jó szóval megváltoztatni napi kényszerhitem.

Mert előbb utóbb lehullanak a csillagok, nincs hozzá egy bizonyos mennyezet, élet prédika mihez lelked igazítod, csak valamikor tudni fogod hogy fényben halad tovább a gondolat. Ami neked megszűnik létezni, az csak az út kezdete egy ismeretlen ösvény felé, hogy hol voltál, vagy, leszel, merre visz a tudat. Lepereg lényed a fizikai világ köntöséről. Fájdalmatlan. Mi mindet látsz és érzel, mi álom és valóság egy tiszta lapra íródik majd, misztérium magzatában megtalálod önmagad és eggyé válsz a végtelennel. Az idő fogai kihullanak, és újraébred a jelen.

(avagy sokkot kap az ember a Rákóczi úton ha az árral szemben próbál fonál nélkül úszni) Két gentleman párbaját néztem a múlt héten. De nem is a főtéren zajlott e viadal, naná hogy nem a tévében, hanem ablakomon keresztül kísértem végig, ahogy a hűséges hőséget hátba szúrta őfélsége, a bátor és semmit sem félő nyári zápor. (Lám ebből is Hamlet lett – mondta egy fin) Le is esett a földre, de a hő felszürcsölte, és úgy eltűnt a csapadék akár a kámfor. Tehát győzött az orjás felett a merész törpe. Legalább is úgy tűnt az elején, hogy a skizofrén idő félálomba merült egy májusi napon. Akkor még én se tudtam mi fán terem ez az ördögi természeti centrifuga. Bizalmam fogyatékos állapotától megváltam. Vártam hogy történetemben valami történjék. Sétatúra vezetett végig a központi parkig. Jazz fesztivál közepedte, transzilván népek lengteg, transzcendens, metamorf, állandó, békés és mit sem sejtő arckifejtő pillanatképeket vágva, amikor a fő...

85 Könyvbe merítem tekintetem, belemártom hangulatom, a sorokban önmagamra ismerek. 56 Még pár hónap ez a lassú tánc és gátlástalan éjszaka borítja el arcod ahogy a hajnalra vágyom. 17 Ma még lekötelez a jelen, múltam kidobtam vagy eladtam valakinek. 99 Hidegen hagy egy idegen! Egy érzés kóborolt ma kedvtelenül. Mellém ül, és addig pofoz míg jó kedvre derít a holnap. 69 Lüktessen értem ahogy még senki másért nem kocogott testem a betonon. 77. Tiszta lappal vár a nappal Konyhában kávészag, füstgomoly és egy olyan valaki akiért mind ezt érdemes fogyasztani. 25. Ha ott leszek ahol a part szakad, valaki csak megfog és tovább dobál a másik partig, vagy egy segítő kezet ajánl kölcsön. 96. A töltésen áprilisi emlékfoszlányok futnak a nyárral szembe, ugyanúgy ahogyan napsütés közben eső mossa el minden bánatom. 18 Milyen rég volt, és mégis most történt minden. Pár hónapos gyerme...

(esti monológ ön-magammal) Neal Donald Walsh gondolataiból Ember vagyok bűnös létező lélek, Öltönyöm börtönétől megszabadulhatnék. Még nem élek úgy istenigazán, hét nap, hét külömb realitás. Egek, tengerek, hegyek, folyók, mezők, erdők, sivatagok, mind egy egérkattanás távolságára megtalálható tájak saját hobbimasinámba. Kidobom az ablakon, száz darabra tört életfoszlányaim zuhannak le, földet érnek. * Ki kell jutnom ebből az épületből, ebből a ruhadarabból, ebből a monoton városból, saját bőrömből, hogy újraszülessek te benned, igen te benned te özvegy anyaföld. Technológ-Analóg-Monológ Hitech fejlődésében elveszett robot tömeg, ár-folyamban haladó millió élőhalott.  Tömegmanipulációval telt reklámcafatok öltöztetik minden álmod, megteremti minden vágyad : A média made ja! Pedig nincs is ilyen szó, hacsak nem fejbe vert szegfű szegeket szedek ki koponyámból, és ma reggel megint elkéstem. ** Pedig éltem...