Ahol a hegy veled IV

Letargikus liturgia

*

Fentről nézni a világot, olyan kicsi és lényegtelennek tűnik minden. Mégis ezek a pillanatok magukért beszélnek, általában angolul. Ha nem vagy olyan balek, észreveszed mi történik körülötted. Lábad elé nézni fontos, de az ég sem szakadhat rád ha olykor felnézel. Mennyi elbűvölő hely és ember köröskörül. Mindegyiknek megvan a maga története. Figyelj kicsit. 

A szakadék elmesélte már az utat. A titkos lejáró ki is van taposva bazdmeg. A megmentő út azon a kis ösvényen, a szikla mellet jobbra található, gondoltam magamban, de most már mindegy. A vezér már kijelentette hogy irány lefele, tehát a kocka el van vetve/ alea iacta est, ahogy a latin testvéreink mondani szokták. Szél veregette hátunk a műtextil köpenyünkön keresztül-kasul. A nahátok enyhe meditációja után én is elindultam a völgy felé. A szent Grál mitikus területe elég közelinek látszott, de kiderült, hogy nem. És az is tudatosodott bennünk, hogy azért lefelé mégsem olyan könnyű séta a parkban mint hiedelmünk diktálta volna. Matematikailag bármennyire is jól hangzik a piramis, mégsem olyan könnyű le-fel járkálni rajta.

Lent ment a törpecsapat, libasorban, keresztül-kasul ereszkedtünk le a sziklaoldalon. Elől fütyörészett Előd, hátul káromkodott az írnok, hogy az Anyád. Tehát alfa és az ómega, a király és a házsártos királynő, a nép, a kövek, az ágak és bogarak, az Anyád, mind harmóniában duruzsoltak. Ha egy ablakból nézném ezt a tragikomédiát vagy egy mozgóképben figyelném a törtnénések fonalát igen hamar elveszteném amazt. Mert a fonál a legfontosabb. Ariadné is így vélte amikor Jászon kezébe nyomta a gomolyagot. Nesze. Akkor sem szabad elveszíteni, mármint a fonalat, ha egy bikavérű ember vagy embervérű bika, (görögül minotaurusz) szalad utánad. Most azonban figyelni kellet, mert ha egy rossz kavicson elindulsz hazafelé, akkor a szentlélek barátságosan fog klubtagként emlegetni a túlvilágon. Persze ha bejutsz mert a mindenség birodalma sem fogad be manapság mindenkit.

Tréfa lenne ugyan ha azt mondanám, hogy hiábavaló lenne lépcsőinket, mindennapjaink hegyeit lépésről lépésre megmászni. Igen, sokszor nem érdekel, legtöbbször más hátára zúdítanád az egészet, vigye ő tovább, adja át a fáklyát. Na nem úgy van az pajti. Addig tűrd magad e világon amíg csak lehet. Túl sok a dramaturgia, e letargikus liturgia és néha igényes egy vastag kabát, hogy könnyebben viseljük a telet. Pont úgy történt, a téltől lassacskán búcsút kellet mondanunk. Hízelgő napsütés táncolt a hegytetőn, mi meg tetőtől talpig koszosak voltunk, fáradtak s gondolom mindenki már otthon szeretett volna szeretkezni az ággyal. Itt ott, egy két hólyag a lábfejünkön éreztette hogy létezünk. Pimasz ez a fájdalom. Addig nyaggat míg megunod, elfelejted egy darabig majd periodikusan emlékeztet arra, hogy ember vagy nem százlábú. Amúgy ha belegondolunk a fájdalom nem is létezik, mind a fejünkben van akár a cigizhetnék. Agykontroll kérdése az egész. Több kérdésre is méltatja az agy gazdiját. Pillanatnyilag az a monológ folyt bennem, hát nem tudtam én otthon maradni a melegben, a fűtőtestet átkarolva egy perzsa szőnyegen. De az ilyen dolgokon most nem érdemes spekulálni. Kint vagyok, a természet ölében ugrálok vízszintesen lefelé.

Még mielőtt nekiindultam volna a meredek hegylábnak, harmadik lábamból lefaragtam egy kisebbet, kiéleztem a végét és a biztonság kedvéért belefúrogattam a kemény talajba. Vámpiroskákat gyilkoló eszközömet feszesen megmarkolván haladtam tovább. Sándor fivérem hangosan ordibálta, pár méterről lejjebb, jól vagy? Igen, víz-hangzott a válaszom. Ismét ugyanazok a kérdések és kijelentések párbeszéde. Minden ok? Igen! Akkor gyere már!

Nem értettem hogy mért stresszel ez a kis ember folyton. Ekkor felnéztem. A nap már egy ideje integetett az égnek a hegy mögül. Hófoltok és jégdarabkát fetrengtek a sziklás, kavicsos tájon.

Abban a pillanatban végre történt valami. Na mi? Egy félremozdult sziklakövön csúsztam meg. Egyensúlyomtól megfosztva terültem a majdnem függőleges földre. Érdekes módon, most is megállt az idő miközben minden olyan gyorsan történt. Nem is tudom mi ingerelt arra, hogy kihegyezett száraz botom hirtelen a földbe szúrjam, de minden áron meg kellet akadályoznom ütközésem a jövőhéttel, találkámat a versekben igen jól hangzó ám a való világban rettentő halállal. Reccsenés. Botom kettéhasadt s én ijedten szánkáztam tovább a biztos végzet felé, hol se szánkó se hó, csak kavics és egy meredek árok választott el a Miatyánktól. Hogy rövidre fogjam ezt a végtelenül hosszú szekundumot, na elmesélem. Markomban szerencsémre úgy szakadt ketté botom, hogy a vége tökéletlenül hegyes maradt. Kapálóztam és kapáltam az életemért, kapáltam egy puha kis darab földért...amibe ismét beleszúrhattam a botom totemét. És lám ahogy lefelé csúsztam az időben, megtaláltam azt a helyet, azt a két sziklakő közti lukat, ahová beledughattam azt a száraz tölgyfa fragmentumot, mely nem csak a hegyre segített fel, hanem fontos ereklyémmé vált pazar 

kis életem kontinuitásában.

**

Leértünk. Egy darabban. Épségben...előbb megnéztem hogy minden a helyén van e. Jó, akkor pihenő gondoltam én, de mire a többiekhez értem, felpakolták magukat a földről és követték a vezért, ki már megmondta és hányszor, hogy most aztán szürkületig haza kell érnünk. Erre megkérdeztem Sándort, mért baj az ha elkap minket a szürkület. Netán sétafikánk közben, az éles sötétség peremén elkaphat egy jeti? Nem, te balfácán. Ha este lesz, nehezebben találjuk meg a hazavezető utat, mesélte kissé idegesen a szatmári hegybirkózó barátom. Itt nincs Jeti vagy jedi, talán csak néhány olyan juhászkutya aki szívesen kergeti a gazdi kertjéből ki a tekergőket. Bólogattam, hogy úgy van. Több hegyen találkoztam már e-féle szőrmókkal, szokás szerint a juhnyáj élén. Rendesek ezek a juhok, mozgóképes riasztó csörömpöl rajtuk. Néhány nagyméretű Bodri is velük tart, védik a nyájat a farkasoktól vagy más ragadozó entitásoktól. Rendben de mi nem vagyunk se farkasok se entitások, jelentette Sándor. Még nem de ha elkapnak azok a kutyák akkor még lehetünk szellemekkel kommunikáló egyének. Kutyaugatással lepett meg bennünket, ezek szerint elég közel lehetett a túrma. Körülnéztem..Picur nem volt közel se messze. Sándor velem párhuzamosan haladt tovább. Előd fent volt egy dombon, nem messze tőle, a domb bordáin csaholt vidáman Edit és Tamás.

Doktor úr! Doktooor Úúúúr! Ordibáltam torok szakadtából. Nem arra, ott vadkutyák élezik a fogukat, s ha közelebb megyünk fenekünkön fogják gyakorolni a harapjam vagy megkergessem vígjáték repertoárt. A doktor úr hallgatott és ugyanolyan iramban folytatta útját. A dombra fel, s a dombon át.

Megállj... állj le üzenetem szájról szájra terjedt. Most már nem csak én terjesztettem, a többiek is kiabálni kezdték a menetnek stoppolását. Előd emberi formájával játszadozott a naplemente. Piros kapisonos dzsekijét nem lehetett összetéveszteni. Piroska megállt, hátrafordult és megvárta a többieket. Úgy nézett ki mint egy cseresznye egy csokipudingdombon. Mind megálltak. A gyülekező sikeres folyamata közben megállapítottuk, hogy most már csak egymás mellet haladunk tovább.

Elmondtam a vadkutyás, nyájas elméletemet Elődnek. Igazam van, bólintott rá a vezér a helyes, kutyaugatásmentes útra. Mindenki akinek épp volt, elővette zseblámpáját és bányász fejlámpáját. Hét emberforma négy lámpával és egy vezérrel bandukolt a sötétben. Tudtuk, hogy nem is lehet már olyan messze már az a mesebeli falu, ahonnan expedíciónk indult s a mese mentén az a betonmentes parkoló, hol két vasszekerünk várt ránk ami vissza visz majd a kincses városba. Érdekes ugyanakkor bizarr érzés a sötétben mászkálni. Nem a fény hiánya gyökerezte a félelmet belénk, egyszerűen tudtuk eltévedésünk probabilis elméletét. Lehet nem is ahhoz a házkupachoz közeledünk ahonnan eleven jöttünk és félholtan fogunk megérkezni. Levelek és ágak ropogtak a marsírozás közben. Bizonyára eseménydús napunknak még nem volt teljesen vége.

***

Rég nem írtam neked levelet. Papír és tollal persze ahogy szoktam, hagyjuk most a elektronikus marhaságokat pihenni egy darabig. Origamit játszott a szél a levelekkel, esős időt mondtak a tévében. Azt hiszem egész héten ilyen lesz. Nem vagy itt, pedig jó lenne s az időjárásról beszélni nem valami kreatív prológus ugye? Nembaj mesélek a hegyekről. Tudom, neked ma is a tenger, de azért hihetetlenül hasonló mindkettő. A türkizkék vízdűnék kidobnak a partra ha nem vigyázol, a zöld hegykaraván megpróbáltat, megfoszt akaratodtól, mintha nem is szeretné jelenléted. Mindkettő üvölt ha mérges. Anyjuk a szél. Ritkán találkoznak és nem férnek meg egymásmellet. Természetesen van kivétel, ahol a föld és tenger békében élnek egymásmellet. Például a szigetek, ugye ott a tenger az úr, körbetáncolja azt a kis darab földet mellyel naponta ölelkezik. Akkor a tavak vagy tengerek ezek a kisebb nagyobb víztömegek, ereikben lüktet az élet, imádják a környező hegyeknek történeteit. Tudják ahol a hegy veled, ki lehetne ellened. Megtagadni nem tudják egymást. Nem is tudom már hol olvastam ezt a gyerekmesét, gondoltam megosztom. Képzeld megmásztuk a Vigyázót pár baráttal. Gyönyörű a világ oda fentről. Bevallom nem volt könnyű, emlékszel az öregemmel tettük meg a Radnait, de az egész más. Talán ma már nem is bírnám. Igen, dohányzom még, és valamikor le fogok szokni.

Most itt abbahagyom, persze nem a dohányzást. Megyek zuhanyozni, irtó fáradt vagyok. Vigyázz magadra azon a szigeten. Ha nem kérek sokat tőled, és ha a kelták is úgy akarják írj majd pár sort. Antik gesztus de megvan a maga charme-ja. Na szia.