Reiyel fiai

Ó árnyékformák jönnek, mennek, kora reggeltől sül tekintetük az aszfaltra, lefáradt arcuk, mint felfedezhető profilképekből összeállt önéletrajz. Feltételezhető ugyan, hogy iránytű helyet egy karóra diktálja precíz lépteik, és ritka jelenség az észrevehető mennyezet, hacsak egy mentő áll meg a parkolóban és a szembeni irodából kivitt munkaerő, az újabb áldozat, majd felmerül benned a kérdés, hogy ki lesz a következő?

Mindenkinek különböző színű, egyedi. Mint azok a tarka őszi ruhák az utcán, beméred a hétköznapok közönséges lépéseit s a hétvégéből csupán egy vasárnapi kiöltözés mutogatja úton útfélén, hogy létezel. Az is lehet, hogy fordítva történik mindez. Formal sunday. vagy casual friday, mit is számít ha az eleganciát manapság félreértik. Vagy azt a pár kibaszott illedelmes szót, mire szüleid tanítottak a múlt században, ma már szexuális zaklatásnak minősül. Így történt mindez, észre se vettük ahogy gyermekkori értékeink jelentős emlékeit mintha bepakolta volna valaki egy fekete nejlonzacskóba és az idő szemeteskukájába landolt valahol. Mind elviszi majd egy szemeteskocsi vagy kutatnak benne néhányan. S ugyanaz a két szem, megvetéssel, szánalommal nézi, ahogy elhordják múltad, érzéseid, emberiséged. Öregszem, tudom te is szívesen visszamennél oda, visszavennéd vacak értékeid, szétszakadt farmered cafatjait, melyet...

Vonatzajban kattognak az indirekt, szétszaggatott idézetekbe forrt végzetek. Nem jártam világ szerte, csupán szaggatott filmem cselédje voltam, ahogy az út repedezett talpam alatt, ahogy a vérvörös mennyezet körbeszelte a hajnalt. És mégis veled, mégiscsak semmi vagyok egy elfelejtett stanzában. Nem jártam csodákkal bélelt szürke betonon... kivétel: egy akácfa alatt, hol rád vártam egy padon, s a hétköznapi tétlenségek vonata elé dobtam magam, és elvágták a filmet. És újra, szeptembered diktálja néma szavait, mint egy tébolydalt suttogó zavart ember, ki életét eltékozolta, s a világnak már nem kell.

Tudod én mennék, sátorfámat összeszedném és a következő vasparipával feléd robognék. Tudod, én nem mehetek akármennyire is szeretném, ugyanis a város megemésztett és kiköpött. Tovább, tovább visz a látszatnak csúnya cselédje, holnapra már semmi sem marad, csak a most, és egy fáradt naplemente rozé színben megerjedt teste, ahogy a sötétkék mennyezetbe markol az este.

„ Minden lélekzetvétel megsebez, és leterít valahány szívverés.” Pilinszky János * Hogyan is haladhatnék egy irányban veled, mikor számodra nyugat, és számomra kelet jelenthet valamit. Megannyi álomban találom meg kifestett arcod, mégis az idő kisatírozott árnyalatai radíroznak lassan ki elmém színtelen színezőkönyvéből. Néha egy séta sem segít, néha egy gondolat megöl. Egy presszó kávé, egy reggelit imitáló tányér terül tenyeremre, és még benne találnak valahol, ahogy a szélben felfeszített fák az árnyékra vágynak olykor, vagy ahogy a csapadék verejtéke veri magát a föld felszínére. Néked ez mind ismeretlen, előtted áll, mégis tapintása idegen, kézfogása érintetlen. ** Hogyan is válhatnék jobb emberré veled, ha vállamon hordalak mint egy elfelejtett ereklye. Mutogatlak és büszke vagyok hogy ma még enyém vagy. Egy piros ajándékdobozban, elvárások, vágyak, és csalódások kibontását halaszt a haladék. ...

Csak az idő ugrott egy számmal a jövőbe, én lekéstem a vonatot. Füsthomályban éltem annyi évet, de milyen büszkén... Remélhetőleg, s főleg az számít most, hogy hova tovább. A balszerencsében hívő pénteknek fogalma sincs hogy mennyire bal lábbal kelt előkelő úr. A szombat kigyúrta az Istent. Még ha ugyanannyi szerencsés hét vég előtti nap találkoznék vele, el is mondanám neki: - te hülye vagy! majd bocsánatképpen, felfeszíteném keresztem a legközelebbi dombra. Onnan nézzek szembe a világgal, és imádni fogom. Ugyan már! Ez egy elcsépelt fogalom. Hinni fogok, igen hinni: Istenben és emberben.

Színek arcvonásaiban bujdos az ősz. Őszezüst a tükörben: - ''hát mégsem vagyok halhatatlan'' - nevet a nyár, és fölveszi fából faragott kabátját. Azt a ráncokkal díszített fajtát melyet éveken át magával hordott, elkopott. Az elmúlás kellemes gondolata jár a megnyugvás parkjában, s az ég sem áll a csillagok elébe. Nem kérdezem már tőle – ''milyen volna ha itt lennél?'' Levelek szőnyegei vezetnek tehozzád. Piros, sárga, barna neszek nyüzsgésére szállnak el a gondok. Néha rád gondolok, és legalább egyszer egy évben, november elején, kedveseimért egy gyertyaszót gyújtok.

(Walz no.2) Napok mint a ma imája, feltöltik az egzisztenciát. A valóságból meritek egy kanállal, több nem is kell, majd átformálom léted és pár betűvel megmaradsz, talán ugyanúgy ahogyan e kőből faragott obeliszk, mely az ég felé mutat, de a föld közelebb áll hozzá. Hangulatsorozatok suhannak el mellettem, kerüljem el őket, vagy fogadjak be párat? -------------------------------------------- Egy pénteki piruettben visszatekint pár év, pár morzsát kereső galamb a téren, tova- szálnak s velük együtt a nap is búcsút int a nyárnak, majd átadja testét az őszanyának. Talán te voltál a jó bennem, de most a jelent élem: megtalált értékeim hasonmását a kirakatban nézem. Már nem én vagyok az, az aki volt az csak egy árnya annak ami lesz...és tovább visz a ritmus a gangon, olyan mint a 2. keringő hol a bánat és öröm váltakozó egy két há, egy két há, mely végig táncolja az életet.

Macskaház. Egy megszokott kávézó, hétfői nikotin és kultúratúladagolás után találtam meg önmagam szavát te benned, pedig még nem is ismertelek. Képzeletbeli séta egy folyóparton. Oly egyszerűen mesélted nekem, hogy én is ott voltam teveled. Kezed megfogtam és átöleltelek. Tarka ruhádat felkapta az enyhe júniusi szellő és a fiatal éjszaka velünk tartott, akár egy jámbor kóbor kutya. A pillanat csillagokat szórt az égre. Lásd, hullócsillag hint egy csókot a múltnak, és az alkonyat ébredésével történetünk véget ér holnap. Itt marad a szó, itt marasztal a folyópart, egy álmodozó fűzfa, Szamos menti szózat. Találkozunk még valahol egy hasonló helyen kedves ismeretlen. Esőcseppek citeráznak a leveleken, és ő... ma már tovább haladt. Elnyelte szüntelen egy nyári pirkadat.

(májusi elégia júliusnak) Ah, bejúliultam, és a július is messze van. Hogy e földön élni jó veled vagy nélküled, azt nincs jogom manapság kételybe vetnem. Ferde farkú ferences szerzetes nem leszek, talán egy évben egyszer fizetett szerző. Feltételes módban rejlő költőpalánta, kinek írásait átértelmezik és talán kirakják egy propaganda plakátra. Pedig létezel, és egy májusi hajnal bűzének látomásában vágyom reád. Nem sors, nem véletlen egybeesés vagy a Mindenség által nekem szánt valaki fog majd ajtómon kopogtatni. Pár pillanat a felismerés, csak ennyi, utunknak egybeeső momentuma. Ki gondolta volna hogy a bolha, vérvörös borba folytja bánatát. Álmodozni megengedett luxus: Milyen lehetne, Milyen lehetne itt, Milyen lehetne veled? Nem bánok semmit, mért is tenném? Hisz csak teszem - veszem életem, a fenti nagyokos könyvesboltjában: Páran vagyunk már ott, gondolom, féláras bérlettel kezünkben, az éber-kert kapuja előtt álldogálunk, miközben saját poklunk...