Reiyel fiai

én lennék, kit kevésbé ismerek, de megtudni lényeges konstelláció. Senki fiának nem tartozik magyarázattal. Hol az otthontalanság lélegzetvétele önkereséssel fedezheti fel lényegét. A rövid és kényelmes homokkastélyokhoz vezető utat hagyom csak másra. Követelések és rossz tekinteteket hiába kerülő zárdám lettél, te egyszerű szavakban elrejtett hasonmásom. ugye szabadon lengő kötéltánctan még a világ, ugye rád bízhatom magam ha minden ösvény megszűnik, vagy maga a föld szakad rád. Merre járnak most a papírhajók, melyet évezredekkel ezelőtt dobott egy folyóba a véletlennek tökéletes aritmetikája. S azóta csak szembe az árral úsznak véges elképzeléseink, frusztrált történetvonalakat megrajzolni vágyó térképeink. Az ösztönök érzelmét megszakító nyugati értelemnek marginalitása. Mit tudhatsz rólam, ha jómagam sem tudom igazán és mit tudhatnék rólad, ha végre felfedezni kezdem Köszönöm, legalább átutazó lehetek e föld...

hosszú útra készülök, repülővel, ahogy szokás. túladagolt haikum hosszabbra sikerült. ez van. napjaink origamiit tűrjük míg lehet s a változást, a bizonytalan nyugati felelősségeket hagyom hátra két hétig lehetek csak magamé, igazi keleti gaijin, míg black Jacket játszanak velem az évek. kérhetnék kártyát, adhatna a dealer kettőt, hármat, míg huszonegyből negyvenkettő, majd elfelejtenek a számok végül is mind 1

Vörös macskabundás nyár, sáppadt égitest les bennünket, mégis ki tudhatná mit dadog az éjszakával borozó csillagok, milyen talaj, mi ásvány, só őrizhetné titkaikat. Sejtelmes, de messziről látható mint két bolond a híd szélén. Fiatalok, ugrásra készen, s a fizikai jelenlét, a környék halvány kontúrja, hacsak egy pillanatra, megszünik vagy elillan. S az ugrásra várva, a két pára bizonytalanságát mossa el a nyári zápor, hogyan tovább: az utca egyre üresebb, a tömeg zöme is elpárolog, egy öregasszony virágstandja, kialudt lampionok, egy régi gyár a sarkon sem látható S a vidám szaltó egy külön dimenzió, hol a gyáva idő, elszalad, hol a reaalitás egy érthetetlen téboly-ének, kiszálni késő, nem szabad. Elveszni a képzelet tartományában ugyan ritka jó, de kulcsot hagy zsebében a történés lehetőségeinek három szempontja. Tőled függ, hogy zsebrevágod, eldobod vagy elejted egy olyan helyre, hol az éberész nem szüks...

(utcasávi vágta) Mérlegen méri magát a város, többezer csizma csúsztatja naponta kopott talpát az utcán. Ábelt elnyelte már a rengeteg, nem maradt más, csak Káin, ki saját jövőjét verte agyon, míg gyermekei fülig érő sárban hemperegnek, persze selyem pizsamában. Majd tisztába teszi őket a környezet, egy Dostojevskij e.book-furdalás, vagy Struccként ássák fejüket a homokba, de kérem, a városban hol lehetne homok, ja a strandon: hát nagyon úgy néz ki,  így nem jutunk  oda soha. Mert a parton épített Kafka Kastély, bármikor összedőlhet, s ha ötperceként bámulunk egy képernyőre, attól még nem kerülünk közelebb pixelcéljainkhoz, s az összedőlt ballbástyát sem elég kivágni a képből, kivárni, míg az utolsó erődítmény összedől, vagy rátaposnak. Nem, nem elég vinni magad az árral, fejet lehajtva hunyorogni az úton. Ha valahány jelzőlámpa pirosra vált, ne siess, ha siettetnek, bárki kiált, hisz emberi ösztön a kitartás...

pár évtized múlva mikor a Kárpátok helyén homokdűnék dünnyögnek, valaki csak megmondja mi valóban a líra. pálmafák alatt rajzolnak pár sort a homokba, és tehenek helyet púpos-tevéket hajtanak majd ki a legelőre. Vizes törölközőket hordó török-űzők idézik fel múltunk, ami egykor papírra karcolt történet volt, ma már szükségtelen szupersztíciói szavainknak, melyet szemenként hordoz szét a változás rejtvénye.  

Maradjon pár üvegkastély házad. Válogathatod őket mint évszakokat cserélő termőföldet. A lét két oldalán egy óriásmérleg, keresed kötéltánc-egyensúlyát, hol háló nincs s lépteid könnyű ritmusára várod a holnapot. Tőled telik, hogy visszafordulsz, az előző támponthoz simul kényed, vagy tovább, előre halad a képzelet: a múlt legyint, a jelen kacag egyet.

Egyedül járunk a sötét utakon, kinek milyen széles, keskeny, vagy megalázó forró betonon tesszük ugyanazokat a lépéseket őseink lépteit követve s mégse érhetjük utol őket, hisz ők ezek a rokon lelkek, szerettek, ezek a rég távozott ismerősök a szembeni járdán sétálnak velünk, ellenkező irányba. Lépteik hasonló ütemét követnéd míg biztos a ritmus, még tiéd a látókör, fejet fordíthatsz ugye, akár integethetsz míg parányi pontként távoznak tőlünk, bemért percek egy órában. Sajnos az óra mutatója nem haladhat hátra, olykor megáll, de sosem forgatható vissza. Más a légkör, hasonló az ábra: átkelni tilos, tabu téma, lárma.. Átjártál te is egyszer az úton, barna télikabát volt rajtad, táskádban az univerzum. Két járda közt maradhatnak emlékeink, a szeretetbe zárt időtlen autósáv, a fényéveknek tűnő szekundumaink lényege.

Fekete ló * Ne add fel a hegyet, ha már rajta vagy! Amikor azt hinnéd, hogy véged és nincs már visszaút, legyél szíves pillantást vetni a jelenlét egyedi mozgóképébe, hiszen nincs itt világ vége, csupán a hegynek van csúcsa. Tehát az előző kereszteshadjárat és jaj-mászás főszereplője észre sem vette, hogy feje fölött már nincsenek meredek dombok, na meg a vízen sem kell járni már. Megérkeztek oda, ahol embertelenül csodálatos látványokkal gazdagítja az anyaföld fiait és néhány lányát. Persze a Madonnák már rég megelőzték a csibészeket. Ott voltak már elől, a hegyeknek úrnői és Előd. Kövesd a köveket, ugráld át a szemtelen patakok csobogását, és azoknak a jóembereknek legyél mindig az árnya, akik utánad ordibálják hogy, gyere már! Tehát valóban különleges látvány terült elém, mikor a csúcsra értünk. Sziklák alatt, havas vidék bámulta a tiszta eget a távolban. Fehér dunyháknak látszó óriások feküdtek körbe mindenütt. Ha már számukra szabad volt az ilye...

„ Nem minden virágnevű nő boszorkány, és nem minden boszorkány virágnevű...”                                            György Attila a szerző előre is kijelenti hogy nem felelős, az esetleg előkelő hölgyek magasan hordott, hegyes orruk és cipellőjük viseletéért. Nem soviniszta, boszorkányhajcsár, se nem varázsló, mágus, lelkipásztor vagy inkvizítor. I. Közép-korabeli mitikus lényei a Földnek, legalábbis tulajdonuk a világ, pláne fiatalon. Igen sokan foglalkoznak fiatalságuk megőrzésével. Elixírekkel és egyéb kenőcsökkel tartósítják szépségüket, így simítják ki az idő által kiszámított éveknek ráncait. Minden lélegzetvétel őket idealizálja. Hiányukban folytonos ólomnehéz érzés követi a hiú férfiút, mint egy öleb a gazdáját. Leláncolásunk közepette szöknénk minden irányba, szabadon, hegyen-völgyön át, bármerre saját felszabadulásunk ...

Ha a hegy nem megy Matuzsálemhez, Matuzsálem megy a hegyhez. Földet, sziklát, havat taposó, tavakat kerülgető kényszer-öröm-mars a fellegekbe és onnan is túl(Krisztus és a Bálint, Valentin és Drágobeteg szüli-név-napja után valamikor a nem is olyan közeli múlt peremén.) Útmutató beszámolás arról, hogy sokszor nem tudjuk hogy merre, de a tájékozódás érvényesülése sok mindent mond el egy emberről. Akaratáról, kitartásáról és minden -ól-al végződő szópecsenye, hol sokszor a kijárat pont előttünk mutogatja zöld tábláit és ha nem vagyunk pont önzők, mérgesek vagy színvakok, talán észre is vesszük őket. Olyan szemtelen is szokott lenni az út hogy néha bele is botlunk és bocsánatos szavakkal kérünk elnézést....a járdától, mikor pont nincs senki a környéket felavatni. Felállunk és követjük a kikövezett sétányköveket. (Kivétel, Marasti meg a Monostor lakónegyed ahol még nyáron is fel lehet fedezni a szürkének az ötvenegy árnyalatát) Bemelegítő * Oda akartunk eljutni...

„ A költészet látszatra luxus. Kétségbeesés legbelül”                     S.A. Jeszenyin Felelősségünk egymást elfelejteni, mint évszakokba zárt üveggömböket, S ha pontosan tudnánk hogy itt ér véget a mennyezett és ott kezdődik a pokol, a köztes térben találnák kétségeket.

(Építészettörténeti titok) Mikor Göllnitzben nemes fémeső esett, majd Oberzipsről, Erdélybe hozta két folyó. Az osztrákok később zipsernek neveztek, magyarok meg várfalakat építő szepesi szászoknak említenek. Veres kardot kovácsolt az égre a nap mikor ide telepedtek, felhordott kő nem maradt a helyén, ahogy a hegyre hurcolták a gránitot. Kőhordóból nem lehetett ám lovag, ugyanis az iniciálé fafaragást tanító kisebbség egy napról a másikra lett kőfaragó. Vidám szabad kőművesek lettek, szerették a sört, a bort, a szőke nőket. Lásd, te aki a 7 várromok közt járkálsz, éjjel minden kivilágított kastély, bástya maradványait nekik köszönhetünk, (Persze melyet nem tettek tönkre a tatárok) s az árok partján hagyatéknak nemzett nemesfém is ugyanúgy ment vissza a Tiszán, ahogyan ők ide jöttek. Azóta sem emlegeti őket sem történelem, sem legenda, hiszen visszavásárolták félszáz évvel ezelőtt... azok a szászok...melyet a daktilográf Diktáto...