Reiyel fiai

Lestem a nap sugarát jó barát, s ha sorsom elbír, még maradok kicsit, ködös elmém barlangjaiba. Tudod egész jó itt. Még ha néha úgy érzem, hogy nem tartozok sehova. Különös világról vettem tudomást. Mi még alszunk, felületes képzeleteink egyéni burkaiba, és ez jó nekünk. Mert filmszalag szerű happy end-ek nem léteznek. Csupán újravetítések sorozata, hol minden tapasztalat más árnyékot vetít rá arra, amit azelőtt a figyelmetlen világegyetem kihagyott enciklopédiáiból. Ugyanakkor feladatod a belső jóléted felfedezned. Hiszek tebenned. Várom a nap sugarát jó barát, ez Utolsó Kiadása Kopott Könyvemnek. Hátha összefutunk lapjainkban valahol.

Hosszú hétköznapjaink aggodalmai gurulnak mögöttünk minden délután, mint nehéz könyvekkel megtöltött koffer. Mert számtalan útba fáradt vándor előbb utóbb haza ér és megpihen. Cipődnek kopott orra egyre barátságosabb. Most pár kavics tapasztalja nyugtalan személyed szokásait. Belerúgsz és elszáll a közvetlen iránytalanság. Nem vagy egyedül. A szembeni járdán, idegenek kopogtatják talpuk az utcán. Hiszen ők is tudják, hogy nem mindig a rövid, a rutinos út juttathat el oda. És te, aki árnyékodon kívül nem látsz mást, mint kirajzolt körvonalak formáit, melyen csak a fénybe öltözött márciusi délután változtathat...nézz át a járdán: mert szabad a rítus de a változás felszabadít, szalad az ember, siet az időnek türelmetlen hitvese, aki néz de nem lát, hall de nem figyel. És az a bizonyos érzés, momentum, pillanat vagy nevezheted más pár száz dolognak, elvész akár továbbrúgott, otthagyott kő, tökéletlen útjaink járdaszélein.

vagyis individuális mítoszaink önarcképe Eszünk ágában sincs feldobni a patkót. Még nem láttunk, tapasztaltunk eleget, kicsiny világunk egyéni ékszerdobozaiban. Ha az álom elvész, marad a cél ha a cél elvész, magunkra maradunk, akár a falkából kitessékelt állat. Az irány illúziója, valamint a hiány, a szeretet és a kiábrándulás kirándulása, a megnyugvás és a remény tüneménye, individuális mítoszaink önarcképében. Frakktalan pingvin Csupán az evolúció létráján egyre magasabb pozíciókra pályáznak szüntelen, hívében a természeti centrifuga jelenségének, miszerint minden ciklikus esemény megismételteti önmagát, na hát. Ezért úsznak egy helyről a másikra, Szárnyas madár társaikat keresik folyton, repülnének ők, de mivel. Jelszavuk: éljen a jégkorszak! Apró gombócai a társadalomnak, humorral olvasztják fel a jeget, és mindennapjaink hasztalan feszültségeit. Nem zavarja ha a kamera, csőrétől pár centire filmezi őt. Mindenre

Hányszor is megrajzoltam! És mégis, minden egyes ecsetelés elrontaná azt, amit kéz le nem festhet. Mert ez csak a felület, amit arcod a tükörben mutat, és minden év egy újabb sáv, egy árnyalattal világosabb hajtincs a vásznon. Kontyba fogta haját a tavasz, a szobában hideg volt, csak a meleg színek díszítették magányomat. Az enyhe pirosba öltözött tabló mellet, barna hajad mögé rejtettelek. Alatta szerencse lógott a falon, viszont míg arcod az utcán, egy kávézó teraszán véletlenül meg nem kapom, nincsen nyár, se tavasz, se jelentéktelen tájkép, sem absztrakt alkotások sorozata. Üresen áll most a monokróm hamutárca, kezemben egy cigaretta, kígyótáncát követi a füstnek. Az íróasztalon két pohár, mintha vendéget várna. Saját vendégem pedig én vagyok. A vörösborral félig megtöltött második pohár csupán véletlenszerű csendélet, várja, hogy betoppanjon a tökéletes... Ugyancsak Jánosi Andrea festményére

Langyos víz folyik a kádban, elmerülsz mindennapjaink problematikáiban, majd elengeded magad. Gondtalan érzés simul hozzád, vétkeid a gőzben megtisztulnak. Elszáll az otthontalanság, egyé válsz a vízzel, könnyűséged formáján túl akár a pára. (távolságaink lényege a közeledés) Lehunyja két szemét a tudat. Vele vagy most, egy banánszínű kenuban evez a bizonytalanság, s félelemmel ötvöződik az öröm. Csak az irány ami kétségtelen, és hogy ő még jelen van. Hátat mutat egy galamb a múltnak: Két világnak metszéspontján fölszáll a gőz, hallgat most a sirály, ritka tájszólásban suttog a Delta. Valahol itt és mégis messze evez két ember az árral szembe, mert minden kétoldalú történet előbb utóbb kikötőben landol. jobb oldalon) zöldeskék festményként mosódik el arcod, ahogy hullámok árnyai rajzolódnak a délkeleti tájban majd elnyeli őket a horizont, mint tenger a három folyót, mint számtalanszor elmondott szót. (bal old

„ Nem minden virágnevű nő boszorkány, és nem minden boszorkány virágnevű...”                                            György Attila a szerző előre is kijelenti hogy nem felelős, az esetleg előkelő hölgyek magasan hordott, hegyes orruk és cipellőjük viseletéért. Nem soviniszta, boszorkányhajcsár, se nem varázsló, mágus, lelkipásztor vagy inkvizítor. I. Közép-korabeli mitikus lényei a Földnek, legalábbis tulajdonuk a világ, pláne fiatalon. Igen sokan foglalkoznak fiatalságuk megőrzésével. Elixírekkel és egyéb kenőcsökkel tartósítják szépségüket, így simítják ki az idő által kiszámított éveknek ráncait. Minden lélegzetvétel őket idealizálja. Hiányukban folytonos ólomnehéz érzés követi a hiú férfiút, mint egy öleb a gazdáját. Leláncolásunk közepette szöknénk minden irányba, szabadon, hegyen-völgyön át, bármerre saját felszabadulásunk tengerpartjára. Ráció vagy logikával megérteni őt lehetetlen feladatnak tűnik...ugyanis az értelem an

avagy amit oszlopok tartogatnak, mint Atlasz a hátán. Elmesélhetnéd nekem feltételes módban, csak úgy mint két barát mikor még télikabát kerül ránk tavasszal. Persze ha még azok lennénk, vacogó kabátok egy széllel bélelt márciusi napon. Az értelmes szó fanatikusai, természetesen mindenki saját szakdolgozatának hőse. S ha nem is lennénk azok, vagyis valamely dráma főszereplői... Szólj, és színházban megnézzük őket.

Ki merné más szemmekkel látni  az ismeretlent, fényözönt a sötétben, ahogy minden, amit tudni véltél, csupán kicsiny gyufaszálnak minősül egy üvegskatulyában. Hogyha azt mondanám: sokkal több van a könyvek megírt lábjegyzeteinél, elhinnéd nekem? némi idő áll közöttünk, méretre szabni évszakaink éjszakai váltásait, látszatra lehetetlen, mert nem létezik. Találkozzunk hát akkor, azon a különös napon, hol a város most alszik, de abban a pillanatban, hacsak egy órára is, felébred,...veled. Ugyan már, ha idegen arcok különb igazságairól bólogatnak, ne kövesd őket, mert tágas a horizont, és festményed rámája mely mindent körbezár, egyszer el is törhet.

és egyedi nap, valamikor nem is túl távol a mából, találkoztak. Egy változatlan helyen aludt a város, kitudja hány évszakon át, legalábbis hiedelmük szerint, elígérkeztek egymás társaságának, valahol. Ott állt a kertben,  arca az évszakok vásznán, változatlan, akár egy színésznőé. és sétáltak a múltban, végigjárták a jelent, megbeszéltek minden egyes aprólékos emlékfiókot, majd óvatosan bezárták maguk után. Nem is képzelhettem volna másképp a napot, hetet, éveket, mert időtlen és felejthetetlen marad, az utolsó ölelés. Talán azt is elmesélték egymásnak, hogy ugyanazon a helyen, mikor a város új ruhát ölt magára, hol csak a kő és téglafalakból épített szecessziós épületek bámulják az elmúlást, találkoznak. Remélem ugyanott, a hely amúgy lényegtelen, mikor hajad már a tél, s tengerszínű szemedben a minden, ami voltál, vagy és lehetnél.