Reiyel fiai

(érzelmekkel gazdag figyelmezés következik: ide figyelj, rég nem írtam ilyet) mégis mért? kérdezhetné akárki modern irodalmat mellőző pátoszkanyar e névtől nem szabadulhat hipszter álruhába rejtett bakszakállos gyerek, a szőke nyarak kalászköltője se futhat fürtjeitől messze. nélküle nem lélegezhet asztmás természet, egy gondolatától monokróm falak törnek szét. Neve miatt tán felborult pár dinasztia, vagy saját elképzeléseknek magas polca. Személye szükséges délibáb néhány szóval kár lenne eldadogni, mit saját magára bízhatna a véletlen, a főtéri összefutások sanda sanszai. Versemnek nem említett szereplője lettem, megtörtént, de nem bánom: mondja ő, teremtsen bárdot Osszián -szerű pátoszt, felőlem hazudhat, úgy is elhiszem minden szavát, felőlem táncolhat idegeimmel Skócián. Hisz nem látok, hallok én már mást az úton, csak őt, őt, ahogy lábán hordja magával jelenlétem, értékeim nagyítóval sokszorozza. S a div

Bárhová néznél, drótkerítések díszítik a raktárt körbe. Talán átférsz a rácson, akár kidughatod lábad. Más szagúak ott a tápanyaggal öntözött, mesterséges ibolyák. Üres folyosók visszhangja szakad rád, egy használt kocsigumiba botladoznak heteim, pedig ott az EXIT jel, danke für nichts, nem sokat segít. Saját labirintusába tévedt el lekicsinyített mítoszom, hol 1 öngondolkodó munkaerő nulla egy öltönyön. Ugye azt hitted fiktív a kerítés: pedig pontosan hatszor bámuljuk naponta. (persze a 2x kiemelt bejáraton kívül) de hát sokszor, fal, zárda, menedékház vagy másképpen is elképzelhető. Személyes kód vagy, nem több, sem kevesebb, portánál diktált korporációs magyarázat. Mentsük ami menthető. #Bajorország#Wintertraum# 11.2017

“Nem mondhatom senkinek,   Elmondom hát mindenkinek”                            Karinthy Frigyes Hát igen, a random találkozások, a Bega parti rózsaváros, hogy nekünk most már Svédország, utazás, kaland, vagy lent, a mediterrán Istenek lábain lépkedünk majd egymás idegein, vagy Izland, ott is akad Kaufland. Szép, ugye szép, hogy szétdobált mondatokban őrizgetjük álmaik, de neked nem fura e furcsa paradigma, hogy két világunk gyorskocsija találkozott pár körforgásnál, integettünk is egymásnak, jé ez te vagy, jé ez én, de sosem ütköztek egymásba. Igen, egymás mellet feküdtük ki elképzeléseink, üres szavaink úgy potyognak le a falról mint szecessziós városban elhanyagolt monumentum, mire nem ügyel már senki, s a fenti épitészmérnököt hiába szapulom, hiába követem el újra és úrja ugyanazt a glicsset. 

Vörös macskabundás nyár, sáppadt égitest les bennünket, mégis ki tudhatná mit dadog az éjszakával borozó csillagok, milyen talaj, mi ásvány, só őrizhetné titkaikat. Sejtelmes, de messziről látható mint két bolond a híd szélén. Fiatalok, ugrásra készen, s a fizikai jelenlét, a környék halvány kontúrja, hacsak egy pillanatra, megszünik vagy elillan. S az ugrásra várva, a két pára bizonytalanságát mossa el a nyári zápor, hogyan tovább: az utca egyre üresebb, a tömeg zöme is elpárolog, egy öregasszony virágstandja, kialudt lampionok, egy régi gyár a sarkon sem látható S a vidám szaltó egy külön dimenzió, hol a gyáva idő, elszalad, hol a reaalitás egy érthetetlen téboly-ének, kiszálni késő, nem szabad. Elveszni a képzelet tartományában ugyan ritka jó, de kulcsot hagy zsebében a történés lehetőségeinek három szempontja. Tőled függ, hogy zsebrevágod, eldobod vagy elejted egy olyan helyre, hol az éberész nem szüks

Ó árnyékformák jönnek, mennek, kora reggeltől sül tekintetük az aszfaltra, lefáradt arcuk, mint felfedezhető profilképekből összeállt önéletrajz. Feltételezhető ugyan, hogy iránytű helyet egy karóra diktálja precíz lépteik, és ritka jelenség az észrevehető mennyezet, hacsak egy mentő áll meg a parkolóban és a szembeni irodából kivitt munkaerő, az újabb áldozat, majd felmerül benned a kérdés, hogy ki lesz a következő?

             avagy                 Gold ink. Szókovács Sándor vagyok én is , halkan kapnak el a hajnalok és versfalánkok dobálják ötleteim babérkoszorúját, miközben, ugyebár két kávéházzá varázsolt Bár folyton finanszírozott. világirodalmat kell írni egy-feszt, általában kelet Európa mezsgyéin, a hegyekben henyélni lenne helyes, mit folyton Párizs, nyüzsgésre sem érdemes sanzonmesékben nekem ugyan semmi sanszom egy, nulla, egy, nulla, egy kategorikus és empirikus gondolkodója a gagyi társadalomnak én vagyok, hisz egy csepp arrogancia kopott kabátján még senkinek sem ártott míg fél-igaz hitekre épített gaztettek ápolják a neovilágot. És mint Godotra várva, jelentéktelen mellékszereplői vagyunk saját életüknek ugyanis az aljas nézőpontok hitvese, inge hosszában méri pajkos türelmét, kezet fog, mosolyog és jó estét kíván, s ahogy sarkon fordulnak az igények, egy fiktív vérfolt helyén próbálod lefogni a késsebet, mely

Egy kifelejtett lap a többi közt, tiszta és üres magány a festményekben érezhető, szavakkal lefesthetetlen véletlen. Mint egy pokoli munkanap utáni szombat...kihagyod, jöhet a következő hét, hónap, év a bűn és indifferencia közötti semleges margó, a hovatartozás lényegtelensége. A hiány utáni nélkülözhetetlen vezet oda vissza, ahová már nem mehetsz, hol a hallgatás feloldódik a semmiben.

Nyolc óra és három kávé után kit üdvözöl a napsütés télen, a mindennapok sugártálán árnyékgyárában ki merészel elvegyülni a szürke közönségben. Hol reggelek hancúroznak délutánig s úgy tűnik az este leste ki magának ezt a szerencsétlen évszakot. Nem hinném, de megtörténhet, hogy egy langyos, januári délután, betoppansz az ajtón. Kezedben bőrönd, bőröndödben remény és sok más kacat, remélem nem felejted el magaddal hozni a nyarat.

Mindenkinek különböző színű, egyedi. Mint azok a tarka őszi ruhák az utcán, beméred a hétköznapok közönséges lépéseit s a hétvégéből csupán egy vasárnapi kiöltözés mutogatja úton útfélén, hogy létezel. Az is lehet, hogy fordítva történik mindez. Formal sunday. vagy casual friday, mit is számít ha az eleganciát manapság félreértik. Vagy azt a pár kibaszott illedelmes szót, mire szüleid tanítottak a múlt században, ma már szexuális zaklatásnak minősül. Így történt mindez, észre se vettük ahogy gyermekkori értékeink jelentős emlékeit mintha bepakolta volna valaki egy fekete nejlonzacskóba és az idő szemeteskukájába landolt valahol. Mind elviszi majd egy szemeteskocsi vagy kutatnak benne néhányan. S ugyanaz a két szem, megvetéssel, szánalommal nézi, ahogy elhordják múltad, érzéseid, emberiséged. Öregszem, tudom te is szívesen visszamennél oda, visszavennéd vacak értékeid, szétszakadt farmered cafatjait, melyet

Remegő hangodban vizhangzott a magány. Szerettem volna egy jó szóval távozni, egy baráti öleléssel mindent elmondani, s te csak ott, a ráncos ágynemű társaságában színlelted az alvást. Meggyőződésem, hogy semmi sem volt köztünk, néhány beszélgetés, valahány testi kollázs, így kezdődött... majd megszakadtak a szálak, szavak üres litániái nyilatkoztak helyettem. Tehát nem követem árnyékod tovább, a színlelések hamisságát hagytam aznap ott. Felvettem csupasz vágyaim ruhadarabját: azt a poros szobában fetrengő posztózakót, mellyel naponta megbékélnem, élnem kell.                                                      2015.08                                                      Nagyszeben

Mint grafitceruzával rajzolt betűk egy sárgába pácolt oldalon, úgy marad meg emléked nekem. Kezedbe nyújtott radír törölheti ki bármikor e sorokat... ez nem az én érdemem. Talán sosem volt az. Tehát markodba ejtem a fehér tégla alakú nihil jelképét. Miután elolvastad, törölj ki mindent, égesd el vagy mit tudom én: hisz most az egyszer nem tinta vagy ólom szárad az években megsárgult tiszta lapjaimra. Persze lehet szemrehányás mintája kimerítő éjszakáknak társasága lehet egy egyszerű eszköz, mely kisatírozza a reggelt fáradt szemeidben. Lehet annyi minden mit a félelem miatt sosem vetettem papírra. Hát legyen. Így többen olvassák életeink kitalált kinematográfiáját, és ez a kétszínű grafitvilág egy egyetlen oldalon csak nekem igaz, a többi úgyis összemaszatolja, átértelmezi és a találgatásnak tébolyszava csak nevére lehet majd egyszer büszke, talán még arra se. Töröld ki lapjaidból az éveket ha úgy véled. Bárc

1 tehetséges szerzőnek Internacionálé intertextus letészem a Trabantot! hadd nyugodjék, máshol, hisz esze ágába sincs nyugdíjba menni még. Tőle nem lehet dalt várni, mert blues számokat nyúz a magnó oda-vissza-fele Nem az volt, ki egykor volt.. De míg gurul a kerék s darálja az aszfaltot, tovább döcög na: még nem elég még nem elég Kockafejű magyarázat: Ha a kubik metrika matematikája és pár szár csillag is aszongya, ha még feltételes módba is azon gondolkodnál, hogy Rubik módra eldobnád a kockád, ne dobd el és ne tedd el, hisz kezedben tartod amazt. Addig játssz, míg színes ragtapaszt ragaszt a kéz a kopott, kisebb kubikára, s akkor a játszma tovább megy, hidd el nekem nem mind1