Reiyel fiai

S ha egy jel, egy szemrebbenés sem él a jelen pillanatban, minden amit hatvan év után elképzelnél más irányába vezetne. Fordulj arra, s ha egy más falra vetítenéd képzeleted, a saját két kezed majd előre visz. Arcod a fátyolmennyezet. Egyetlen bolond kísérőd aki még hisz a igaz, tiszta és önzetlen emberben. Néhány estbe borított élvezet ne vezessen félre utadról, ne bízzál senkiben, ne lássák rajtad sehol, hogy könnyekbe borítanak az ezüst éjszakákba mártott augusztusi hullócsillagok fátylai.

„Mennyei ügyekben utazom” (Wilder alapjárókelő telepjáró hitt szedegető regény alapján) Mennyei kutakban kutatom vagyonom. Úgy néz ki és ki hitte von ' hog y kinézetileg kinetoterapeutikus utakra juttatnak az angyalok. Talpam alatt úgy taposom betonom mintha nem is lenne holnap. Aproximativ elnyelte a máma rámája, kerete ferde és kb. kába, de ami benne található azt a nyugdíjazott télapó sem szedne ki piros bördzsekijéből.

Férfi: szex Nő: szerelem vagy vice versa ha nem dobozolható  játékok az érzések. A nézeteltérések esztétikája. Nekem a szemed, tested és arcod minden egyes apró, mennyei részletei, Neked az otthon, a hajam, a fekete, az elmúlás, az évek láncaihoz kötött ráncok, a megnyugvás, a jó képű srácok. Nekem a friss út, a versenybicikli a szabadság szallaga, szavaimban megtalált tükörképed, lényednek minden Rubik kockája. Neked a távolság, a heavy metál, Austen és Stendhal, a megfogható idill, Pulp fiction és Kill Bill. Összességében, semmi más nem marad, ha e szimbiózis-szavakat egymás után kitörölném, csak a te és az én, egymásba fonódva a világ peremén.

Ha itt, egy augusztusi bizonytalan este, különb és torz lennél akár egy elítélt tekintet mely egy tetemben is elrejtett virágot keresne. De benned a jót látom, ahogy az utcán egy idegen rám mosolyog, ahogy a nyelv hegyén táncol a szó. Egy megtébolyúlt fagyos délután, ott ülsz velem szemben, és veled szemben suttogom mind azt amit mondhatnék önmagamnak. Lassan elolvad a jég, kezedben tartom a parazsat. Eldobod mielőtt megégetnéd tenyered, nyomot nem hagyott a tűzgolyó csak lelkedben. Hisz látni nem lehetetlen kényszerkenyér. Tenyeredben megalvad a vér, s talán idővel meggyógyul. Csak a veterán tapasztalat levált ragtapasza hull le majd, ahogyan ősszel a fák megválnak leveleitől, és elhordja őket a szél, vagy betakarja a tél.

Ma nem talállak a szavakban. Tudom, még ott vagy valahol, suttogásaid elnyomta egy nyári zápor. Jelenthet e valamit... ha olykor még rád gondolok: a késő esti beszélgetések, a reggeli séták a folyóparton, hol hirtelen eltűntek a járókelők, és semmi mást nem láttam, csak kedves mosolyod, és ahogy a szél, kócos hajaddal bohóckodott. Most így, otthon, gondtalanul tekintek vissza arra az időre... És ha néha egy léha zápor karon fogna, ott, a folyómentén, gondolj rám, és azokra az esős napokra.

Exact(a)mentő vitte magával a világ minden fájdalmát vala, és vele haladt tovább a fehér kocsiban lévő festő/költő, ki költekezőfélben hagyta festménynek szánt vizuális máris versét. Avagy populáris elnevezése szerint: Instavers [i] (Reménytelen) Elégeti a következő Könyvégető Feszt-en. De a mentő nem vár! Hiába rúgta szájba a szavakat a szajha idő, hogy ott majd kinő egy szivárvány, egy rímcsákra, egy beszélő kő, a furcsa életeket mentőképes, part-time képeslapokat áruló szívtelen sofőr bácsi nem állt meg!Ó... így lett az ihletből zabhegyező órabérrel fizetett frusztrált Fruzsina, és akkor jött rá a festő/költő, hogy mentőben nem lenne szabad verseket írnia. [i] Nem engem illet a sz ó kitalálása, még jó hogy...   Hiszi a piszi szerü szöszi lánykáknak/fiukáknak  Ott a fészbükk (nem a neném) és meg lehet  egy szuszra  nézni/olvasni