Reiyel fiai

Nem is olyan rég, m ikor a z utolsó gótikus  betűtől  ( ß)  megvált a korszak, mag ával ment a józan ész. relativusz/imperativusz Másfél ezer éve történt, ma egy Dómban, ahová kézen-fogva hurcolt az ördög. Még nem volt apát, szerzetes egy szál se, Csak egy csonka lapáttal ásták meg a fundamentumot, persze ismeretlen áron. Utólag értesültem, hogy a katedrális falai nem csak ann o, de most is leromboltak. Lábnyomába száradt legenda suttogja eredetét. Mönchen/München 03.2018

„ Nem minden virágnevű nő boszorkány, és nem minden boszorkány virágnevű...”                                            György Attila a szerző előre is kijelenti hogy nem felelős, az esetleg előkelő hölgyek magasan hordott, hegyes orruk és cipellőjük viseletéért. Nem soviniszta, boszorkányhajcsár, se nem varázsló, mágus, lelkipásztor vagy inkvizítor. I. Közép-korabeli mitikus lényei a Földnek, legalábbis tulajdonuk a világ, pláne fiatalon. Igen sokan foglalkoznak fiatalságuk megőrzésével. Elixírekkel és egyéb kenőcsökkel tartósítják szépségüket, így simítják ki az idő által kiszámított éveknek ráncait. Minden lélegzetvétel őket idealizálja. Hiányukban folytonos ólomnehéz érzés követi a hiú férfiút, mint egy öleb a gazdáját. Leláncolásunk közepette szöknénk minden irányba, szabadon, hegyen-völgyön át, bármerre saját felszabadulásunk ...

„A költészet pedig hiábavaló, mint a köd vagy a szürkület Sem sötétség, hogy láss, sem fény, hogy elvakítson”                    Sziveri János Akár egy szeszélyes élettárs ki körbetáncolja a frissen festett szobát. Észrevétlen lábnyomait követed, reggeledben bujkál. Fertőző illatába mártod hangulatod. Belép a szobába, ledobja cipőjét, párnázna gondolat. Hát persze hogy többre vágysz, mert nem egy ruhadarabban limitált csupasz játék, ez.

Ott, ahol a kukoricát permetező vasmadár lóg az égen, S a felhők vörös palástja jelzik az éjszakának: "Ébredj már te tróger! Még végül elfelejted sötétkéknek befesteni azt a mindenható, szépséges mennyezetet!" 1 szál inggel, még Salinger sem írhatta volna meg a „Zabhegyező” bestseller füves könyvét. Ott, hol a pajkos kukoricamező mögött rejtegető sárgaság, délen bujdosik az árva madár szárnya alatt Fokozatosan reszket a kukorica bokor, ha bokán rúgják az sáskák, vagy ha vasmadár száll ott reá...ja. S a kukorica szakálla is illeg-billeg a szél sáljának hűvös hatására. És boldog lesz az ember, mert örömére őrölik a málélisztet reggel. Alizka, puliszka csodaországban érzi majd magát, ha az ízek összeforrnak egy zománcos lábosban. Kell még hozzá egy kis tejföl, túró, só vagy cukor és máris megvan a szeptemberi, égi vacsora.

Ha itt, egy augusztusi bizonytalan este, különb és torz lennél akár egy elítélt tekintet mely egy tetemben is elrejtett virágot keresne. De benned a jót látom, ahogy az utcán egy idegen rám mosolyog, ahogy a nyelv hegyén táncol a szó. Egy megtébolyúlt fagyos délután, ott ülsz velem szemben, és veled szemben suttogom mind azt amit mondhatnék önmagamnak. Lassan elolvad a jég, kezedben tartom a parazsat. Eldobod mielőtt megégetnéd tenyered, nyomot nem hagyott a tűzgolyó csak lelkedben. Hisz látni nem lehetetlen kényszerkenyér. Tenyeredben megalvad a vér, s talán idővel meggyógyul. Csak a veterán tapasztalat levált ragtapasza hull le majd, ahogyan ősszel a fák megválnak leveleitől, és elhordja őket a szél, vagy betakarja a tél.

                                        Herr Goethe             Nem csak ön tudja kinyírni a főszereplőjét, tudni illik én is egy érzékeny egyéniség vagyok. És ha már maga megcsinálta a könyvbeli avatárom szenvedéseit, ugyanakkor hideg vérrel vetett véget az életemnek néhány tollfirkálással, mért ne tudnám én is megcsinálni min azt amit ön elkövettet, de pont fordítva.  Lepuffantott egy nő miatt? Hát megérte? - kérdem én...tudom hogy a romantikának az egyik képviselője kéne legyek, de hát uram...túl sok e-féle művészi lélek csinált ilyen csínytettet az utolsó két évszázadban. Hála a jó Gott-nak hogy vettem a fáradtságot és tovább írtam a történetem, ugyanis a halál nem a világ, még sakkoztam is vele. Igazán jópofa fickó, ha megismeri kicsit az ember, nem kell előítéletes lenni. Pimasz az a Faust is, aki mindig a stra...

Egy mozaikablak színparádét vetít a földre, Ugyanaz a hely, különb boltozott barok épületek alagsoroaiban sétál pár maszk. Nem látható ki van alatta, mindenki más más álarcot visel. Mégis a tied a legszebb. Karonfogva mászkálunk egymás mellet, „szükséges, sőt nem lehet élni nélküle!” magyarázod oly meggyőzöttséggel, hogy szinte én is elhiszem. Elvarázsol az idegen, elkápráztat az ismeretlen arcok titokdala. Az enyémet nem találom, talán sosem volt nekem eféle tárgy, nem tartottam fontosnak. „És akkor... kedves...én ki állok a sorból?” A lány szava ajkamra száll, nevet a hold. Szemében kétely, arcára szárad a mosoly, majd így válaszol: „látod ő is álarcot hord!” A teremben táncoló tömeg, füstgomoly röpül az éjfél keblére, fény pára születik a hajnal ölében, s a maszkabálnak vége.

Csak pár óra reggelig... Kiemeljelek egy realitásból, amivel a mából egy holnap születik. Ugyanis bátor nem vagyok s a cédulák, üzenetek repülnek feléd, túl lírai a máma számodra és a száraz prózai élet számomra. Megkíméllek és tovább megyek. Nem szöktem meg csak türelmesen várom, várom a reggelt. Két vagy három óra van még s a kocsma üres, ábrándozóan fura, üres mert a jó nép már haza felé tart, hazaértek... Talán keféltek, és közvetlen idegen arcokkal hagyták el ágyaikat, holnap már nem ismerik egymást. Álom fedte vágyaikat betakarták, talán nem is akarják... mi-egy-más szerelem.

1. Cafatos kendőm bordó felhő, te vagy álmom, ébredő vágy. Kopott kalapom ringó erdő. Kezeid oltalma, szívem lágy titka: nélküled csörgő szellő lelkem és otthonom üres ágy.  2. Nagyvárad éji, vidéki chanson! Víg emléked, én komor városom. Fáradt testem, kezeidre teszem: Borral kínál, nővel ébredezem. Nagyvárad éji, ifjú halálom.

(májusi elégia júliusnak) Ah, bejúliultam, és a július is messze van. Hogy e földön élni jó veled vagy nélküled, azt nincs jogom manapság kételybe vetnem. Ferde farkú ferences szerzetes nem leszek, talán egy évben egyszer fizetett szerző. Feltételes módban rejlő költőpalánta, kinek írásait átértelmezik és talán kirakják egy propaganda plakátra. Pedig létezel, és egy májusi hajnal bűzének látomásában vágyom reád. Nem sors, nem véletlen egybeesés vagy a Mindenség által nekem szánt valaki fog majd ajtómon kopogtatni. Pár pillanat a felismerés, csak ennyi, utunknak egybeeső momentuma. Ki gondolta volna hogy a bolha, vérvörös borba folytja bánatát. Álmodozni megengedett luxus: Milyen lehetne, Milyen lehetne itt, Milyen lehetne veled? Nem bánok semmit, mért is tenném? Hisz csak teszem - veszem életem, a fenti nagyokos könyvesboltjában: Páran vagyunk már ott, gondolom, féláras bérlettel kezünkben, az éber-kert kapuja előtt álldogálunk, miközben saját poklunk...

Végső hajnal, a nő egy árnyék. Elysiumi ék, ködbeli percek Ajkáról csókot legyint a kék, Opálba öltözött ég. Néma bércek, Suttogják halkan hangtalan nevét. Örökzöld őrök vigyázzák álmát, Nem hozzá tartozol, de lesz még Első hajnal, s ő már nem árnyék.

Hánytorgató, hátborzongató érzés! A pokol fővárosának érdes maszkja Tép, kínozza lelkem sötét oldalát. Nem tudni  hol bukkan elő. Hát Itt vagy kedves, csöndes hangját Talán megzavartam? Egy kérdés, Mire a válasz üres melankóliába Öltözött halgatag demonium.