Reiyel fiai

„Az idő az embereket átalakítja, de a róluk őrzött képünket nem.”                                  Marcel Proust Két kötetbe gyömöszölt történetklausztrofóbia, hol a szerző születése óta ismerőse, rokona volt korának legfontosabb szobraival, levelezett velük, illetve a narancssárga naplementét nézték együtt. És úgy hevert a napszárított időpárnán múltja, ahogy szeretné, ahogy a világ egyes részeit magával viheti, s ha úgy esik, kitépi vagy kidobja, s a legfontosabb talán: a kronologikus limit. Mert ki mondhatja meg reggel, mikor fogyasztható a kukoricapehely, ki diktálhat délután alvóórát ezután, őszerinte este lehet igazán csak szabad, délben és ebéd előtt is jöhetne egy madlene falat. Ugyan sok sütibe telhet az eltűnt idő keresése, egy pireneusi tájképben: egy...

Valamikor azt hittük    az óceán végtelen,    s egy óriáshajó    szereplői vagyunk, hol ismert a fedélzet    és az a néhány utazó    ki olykor velünk tart. Egyszer kiszállnak, vagy    útvonalat változtatnak,    ahogy kedveseink    lépnek át egy ajtón, egy küszöbön keresztül,    egy hosszú lépcsőről,    távoznak eletünkből,    emlékezetünkből.

Itt vagyok a páholyban veled. Hét kézzel kapaszkodunk most egymásba, míg tart minket a mennyezet. Hol fölösleges a volt, a lesz, s az idő fogasán tartogatott órák, napok és évek leperegnek, lehull a függöny, bársonyjelmezed. A szerepjátéknak vége, mielőtt harsona és taps öntené el a színháztermet.

Fekete ló * Ne add fel a hegyet, ha már rajta vagy! Amikor azt hinnéd, hogy véged és nincs már visszaút, legyél szíves pillantást vetni a jelenlét egyedi mozgóképébe, hiszen nincs itt világ vége, csupán a hegynek van csúcsa. Tehát az előző kereszteshadjárat és jaj-mászás főszereplője észre sem vette, hogy feje fölött már nincsenek meredek dombok, na meg a vízen sem kell járni már. Megérkeztek oda, ahol embertelenül csodálatos látványokkal gazdagítja az anyaföld fiait és néhány lányát. Persze a Madonnák már rég megelőzték a csibészeket. Ott voltak már elől, a hegyeknek úrnői és Előd. Kövesd a köveket, ugráld át a szemtelen patakok csobogását, és azoknak a jóembereknek legyél mindig az árnya, akik utánad ordibálják hogy, gyere már! Tehát valóban különleges látvány terült elém, mikor a csúcsra értünk. Sziklák alatt, havas vidék bámulta a tiszta eget a távolban. Fehér dunyháknak látszó óriások feküdtek körbe mindenütt. Ha már számukra szabad volt az ilye...

Ha az út balra fordul, s a bizonytalanság folytonosan irányt változtatna, por és hamuval szennyezett vinil utcasávok dalaiban botladozna, jogunkban áll feltételezni az ellentétek mivoltát. Az évezredek óta ezerszer felhámozott piros almát. Zongoraszó, Chopin, megnyugvás. Lassan ébred a világ, mintha először és utoljára énekelnek: nemsokára március, tudod. Fehér asztalterítőbe akad... földre hull a tiszta vászonba kapaszkodó gramofon, majd földet ér, összetört lemezed. Ne aggódj, a régmúlt már darabokban hever a parkettán. Hozok egy másikat.

Láthatatlanul nyúl bele zsebébe az ősz. Összegyűri majd szétszórja színes szennyesét az utcákra. Csend és zaj fia folytatja munkáját. És ott a tóparton, már rajtad a télikabát, kis tükörszilánkokból vetített pillanat... emlékeid fiókjából előveszed a nyarat, mikor közös álmaink értelmetlensége is fontosabb volt mint só és kenyér. Vándormadár hadak utaznak most délre, minden szezon egy túljátszott sanzon, egy megmagyarázhatatlan kérdésbe vájt gondolat. És kimeszelte a várost a tél tavaly, szemedben kétely és csodálat kavarog mint méz és méreg egybefőve. Azt mondtad az első hó a legszebb ajándék míg tiszta, míg a feheret kisatírozza a szürke. Minerva narancsát majszolja, Most két külön folyónál láthatjuk múltunk retrospektív éveit. S mégis minden kimondott és elfojtott szóba mártott kép emlék marad. Remélem, még előveszed fiókodból a nyarat.

(mint a fekete szurok) Ha hited a mai nap során elvesztetted, Az egyedüllét árnyának füstje lettél, S ha álmaidnak öröme a széllel elröpül, Itt vagyok, veled maradok. Pár kis mérföld nem akadálya Együttlétünknek, meglátod ott leszek. Álmaimban találkozunk majd... Maga a hold és csillagok Lesznek majd otthonod. Bennük mindig megtalálhatsz!

Ma nem talállak a szavakban. Tudom, még ott vagy valahol, suttogásaid elnyomta egy nyári zápor. Jelenthet e valamit... ha olykor még rád gondolok: a késő esti beszélgetések, a reggeli séták a folyóparton, hol hirtelen eltűntek a járókelők, és semmi mást nem láttam, csak kedves mosolyod, és ahogy a szél, kócos hajaddal bohóckodott. Most így, otthon, gondtalanul tekintek vissza arra az időre... És ha néha egy léha zápor karon fogna, ott, a folyómentén, gondolj rám, és azokra az esős napokra.

Kedves barátom emlékére Nevezhetetlen kisfenyő a lélek, pláne ha szent. Vasárnap hajnali öt óra : tíz perc Pillanatok hullnak le a falióráról, a percek mintha megduplázták volna az órákat, s az egész merész képzeletet megzavarja egy pünkösdi insomnia. Jó adag gondolat... jelenleg mindig ugyanarról szól, mint egy elromlott pickup lemez, melyen egy Billie Holiday számon kínlódik a dzsessz. Vagy amikor a füledhez kagyló simul és elképzeled a tengert. Elmagyarázod hogy a folyékony égnek is van vége, habár jobb lenne végtelennek elképzelni. Aludj hát naiv ívekkel díszített gyermeki kagylóálmom! Szundíts egyet helyettem is. Pont úgy történt hogy álmatlan pacsirták ricsaját sírták kint is bent is. Ugyanígy hangzott a dallam. Irreális fantáziával tapasztalt reggelen megrezzent az éberség. Fényesedik. Már látni a fehérbe mártott világoskék vászont. Öt szemrebbenés, két pont között megtalál a fény. Még nincsen ...

Színek arcvonásaiban bujdos az ősz. Őszezüst a tükörben: - ''hát mégsem vagyok halhatatlan'' - nevet a nyár, és fölveszi fából faragott kabátját. Azt a ráncokkal díszített fajtát melyet éveken át magával hordott, elkopott. Az elmúlás kellemes gondolata jár a megnyugvás parkjában, s az ég sem áll a csillagok elébe. Nem kérdezem már tőle – ''milyen volna ha itt lennél?'' Levelek szőnyegei vezetnek tehozzád. Piros, sárga, barna neszek nyüzsgésére szállnak el a gondok. Néha rád gondolok, és legalább egyszer egy évben, november elején, kedveseimért egy gyertyaszót gyújtok.

Egy szelet zsíros kenyeret mindenkinek ki Szeret, és úszott is már benne, belefúlt is többször, mégis kikecmergett valahogy belőle. Egyed kegyed: piros paprika, hagyma szükséges sírást keltő melléklet, nélküle nem mehet, csak ne legyen hányinger a vége. Kivétel: a Hányinger utca … .. …...... …...... Ajánlat: zöldség, élet édes vagy sós savanyúság fogyasztása lényegesen fontos túladagolás esetén.

És táncolnak a falombok felettem, borzonganak a dombok egy augusztusi bádgyadt napon, 27. szülinapom lesz nemsokára, nem sok ára... A dátum már jelentéktelen, és arcod, homályba borult. Pedig, észre – sem – vettem. Ma már csendben pihen a végtelen. Akár százszor megbocsájtottam neked, vajon sikerült önmagam zord világát felszabadítani? Találó válasz lenne a talán/hátha, s a következő nap, nem ég neved nyelvhegyemen, az az egy szó melyet ajkamban őriznek az alvatlan éjszakák, ma már csak képszerű emlékpacák. És bocsánatot kér az önmagát megbocsájtani vágyó individuum. Ért ez valamit? Természetesen, hát mindent megért. Megélt slideshow? so take a new picture, és könnyű kézmozdulattal kitéplek a kopott pénztárcám egzisztenciájából. Gyöngyöket fűzők minden egyes napból, helyből, tájból, létedből, majd megfogom őket, és feldobom hadd repüljenek össze vissza, zuhanjanak a földre és guruljanak el tőlem mindörökre. Ha újból is fényképet készíthetnék rólad...

(Transzcendens dialógus) Egy mesebeli helyen, két világ közti hegyen, két folyó Szigetén, két költő beszélget. Ezt most nem én mondom idézetben, hanem ő, a nagy Fábri, móka szónak mokahontárs mestere, kérem ne tessék az esti sóder névrokonnal véletlenül összetéveszteni. „Azon tűnődöm mostanában,  hogy ott túl a versen  egy más világ van,  s míg én itten csak körmölök,  magukba nyelnek kis,  vidám börtönök.  Hamvadó cigarettavég:  fogunk e verset írni még?” Bizony barátom, fogunk még, de te azt már csak sejtheted, hisz  bepottyantál nem is rég, a túlvilág transzcendens füstbe ment mennyországába. Ott, hol verseid tovább írod, és ha pár nap, évtized múlva, már úgy érzed hogy nem bírod szó nélkül hagyni e halandó újoncot, súgd meg nekem, és tovább szaporítom a szavak elrejtett beszédét, azokat a versen kívüli agyatekert képeket, melyeket sosem kedveltél. Na mit mondsz? „Legyen rövidebb, ritmikus, nem kell túl...

Nagymamám vére itt nyugszik a Rulikowsky végjátékában. Előkelő urak leszármazottai. Vizi lányok fiai mind, én is az vagyok. Széllel bélelt költőből, nem lehet miniszter úr. Requiem in pace. Hagyom hát hogy vigyen oda a szél ahová éppen menni szeretne. 7 nővér harmat dallamát zengi az este. Hármat tudok még belőle: Anna, Vera, Tera... Közel álló honvágy alvadt insomnia. Légy áldott Et nostra Terra.

Táncoljunk édes Keserü íze a múlt dallamának, Lassu tánc a végtelen, Keringőzik az értelem. Lépteit tudom, ismerem,   A láb véres Forró ritmusára perdül a test. Kezeinkkel egymást markolva, Rózsával a szájunkba Tangózzunk a hajnalba,   Ez a danse kényes   Madame, jó magam kell Vezetnem. Élvezettel Bájjal, kéjjel Szenvedéllyel   Táncoltunk, érdekes   Hogy a végén véget ért A dallamunk, s az égen  Csak a nap volt ébren S mi meg két idegen.

Múltam ablakán szürke színfoltok játszadoznak kristálytükör fényben. Nap nélküli vasárnapot oltok, s a vár kedvtelen hangulata, velem tartó hazátlan kóbor kutya. Minden rossz és jó emlékek zivatara. Macskakövön sétál a néma utca. Itt jártunk ketten, boldogan fűztük álmaink lánckosarát. Én az irodalom, s te a pszichológia hitvese voltál, értelem zsoltár. Olykor vissza visszatérő édes menedékemben élő sötét árnyék.

Hideg leheletű istenek, csak játszik a szél. Itt ülsz szemben egy antik széken, Hajad bordó bársonya beszél. Csak meleg színű illúzió, Mint a Novemberi Alkonyat.

Előttünk forgott a világ, s az utcán kézen fogva sétáltunk Én tied voltam s te enyém, les mers du jour pillanat. Hüvös nyári szél beszél, júniusi alkonyat... Csak a Hold és Ady szobra volt tanúnk, S a távolban elhangzott egy vonat. Mind ez elmúlt, eltűnt, robogó füstjével elillant. S a hajnali madarak tovább énekelnek. Zenéjük éltető dallamára ébredek.