Reiyel fiai

  egy szék keretében, néha mellette sokszor inkább rajta, egyszer alatta. Úgy vagdostam magam alatt az időt, és fokozatosan szapultam Szophoklészt az irodában aki a kódokról  filozofált. Régi rege ez a mese,  de uram Isten el ne hagyjon minket soha a forma, ülni kell reggel, ülni kell este, míg Marika néni bé nem jő s kérdi, takaritni szabad vo ’ na? az ajtón be, keresztül kasul sétáltatja felmosótotemét s kódoltan mondja nékem tekintetével így hirtelen, persze gondolati telegram: hogy menjek már a picsába. Különben a kacsalábon forgó szék alattam, alattomos módon továbbá is el lessz nyomva, ej ha, ha a szöveg sem láthatja önmagának éber lényegét, bizony, haza megy a türelem és színhelyt változtatva folytatja mihaszna értelmetlenségét . továbbá egy nagyobb székről, (sokan padnak parafrazálják) de most-már a természetben mer álmodni a kényelem. Ott elektronikus kütyüket kidobni! lehetőleg a Szagosba,  egy színház puszta j

Ó árnyékformák jönnek, mennek, kora reggeltől sül tekintetük az aszfaltra, lefáradt arcuk, mint felfedezhető profilképekből összeállt önéletrajz. Feltételezhető ugyan, hogy iránytű helyet egy karóra diktálja precíz lépteik, és ritka jelenség az észrevehető mennyezet, hacsak egy mentő áll meg a parkolóban és a szembeni irodából kivitt munkaerő, az újabb áldozat, majd felmerül benned a kérdés, hogy ki lesz a következő?

             avagy                 Gold ink. Szókovács Sándor vagyok én is , halkan kapnak el a hajnalok és versfalánkok dobálják ötleteim babérkoszorúját, miközben, ugyebár két kávéházzá varázsolt Bár folyton finanszírozott. világirodalmat kell írni egy-feszt, általában kelet Európa mezsgyéin, a hegyekben henyélni lenne helyes, mit folyton Párizs, nyüzsgésre sem érdemes sanzonmesékben nekem ugyan semmi sanszom egy, nulla, egy, nulla, egy kategorikus és empirikus gondolkodója a gagyi társadalomnak én vagyok, hisz egy csepp arrogancia kopott kabátján még senkinek sem ártott míg fél-igaz hitekre épített gaztettek ápolják a neovilágot. És mint Godotra várva, jelentéktelen mellékszereplői vagyunk saját életüknek ugyanis az aljas nézőpontok hitvese, inge hosszában méri pajkos türelmét, kezet fog, mosolyog és jó estét kíván, s ahogy sarkon fordulnak az igények, egy fiktív vérfolt helyén próbálod lefogni a késsebet, mely

Távozok, bocs, saját tulajdonom életem. I want out mate, machts gut, puszi pá, salut. E hely kreatív ötletek hóhéra, hol időzített bombaként ébreszt a reggel s az este lámpafényé saját árnyamra sem talál. Máshová menekül gondolatom igényes menháza, talán hozzád, hol fényévek telnek órák alatt, ott nem aggaszt cirkusz és kenyér, hol színparádéban sétál a délután, s közhelyed igénye mindent megér. hisz nevetni tud még a jóakarat és 1karátos értékem néhány szó, rólunk, rólad. Nyár végén, apró lábjegyzetekben kerestem értelmét, fáradt napok küszöbén láthattam csak tisztán, hogy a kevésbé komplex és természetellenes etűd érdeme, maga „A meghajlás művészete”