Reiyel fiai

én lennék, kit kevésbé ismerek, de megtudni lényeges konstelláció. Senki fiának nem tartozik magyarázattal. Hol az otthontalanság lélegzetvétele önkereséssel fedezheti fel lényegét. A rövid és kényelmes homokkastélyokhoz vezető utat hagyom csak másra. Követelések és rossz tekinteteket hiába kerülő zárdám lettél, te egyszerű szavakban elrejtett hasonmásom. ugye szabadon lengő kötéltánctan még a világ, ugye rád bízhatom magam ha minden ösvény megszűnik, vagy maga a föld szakad rád. Merre járnak most a papírhajók, melyet évezredekkel ezelőtt dobott egy folyóba a véletlennek tökéletes aritmetikája. S azóta csak szembe az árral úsznak véges elképzeléseink, frusztrált történetvonalakat megrajzolni vágyó térképeink. Az ösztönök érzelmét megszakító nyugati értelemnek marginalitása. Mit tudhatsz rólam, ha jómagam sem tudom igazán és mit tudhatnék rólad, ha végre felfedezni kezdem Köszönöm, legalább átutazó lehetek e föld...

hosszú útra készülök, repülővel, ahogy szokás. túladagolt haikum hosszabbra sikerült. ez van. napjaink origamiit tűrjük míg lehet s a változást, a bizonytalan nyugati felelősségeket hagyom hátra két hétig lehetek csak magamé, igazi keleti gaijin, míg black Jacket játszanak velem az évek. kérhetnék kártyát, adhatna a dealer kettőt, hármat, míg huszonegyből negyvenkettő, majd elfelejtenek a számok végül is mind 1

“Nem mondhatom senkinek,   Elmondom hát mindenkinek”                            Karinthy Frigyes Hát igen, a random találkozások, a Bega parti rózsaváros, hogy nekünk most már Svédország, utazás, kaland, vagy lent, a mediterrán Istenek lábain lépkedünk majd egymás idegein, vagy Izland, ott is akad Kaufland. Szép, ugye szép, hogy szétdobált mondatokban őrizgetjük álmaik, de neked nem fura e furcsa paradigma, hogy két világunk gyorskocsija találkozott pár körforgásnál, integettünk is egymásnak, jé ez te vagy, jé ez én, de sosem ütköztek egymásba. Igen, egymás mellet feküdtük ki elképzeléseink, üres szavaink úgy potyognak le a falról mint szecessziós városban elhanyagolt monumentum, mire nem ügyel már senki, s a fenti épitészmérnököt hiába szapulom, hiába követem el újra és úrja ugyanazt a glicsset. 

Avagy nem a motörhead-fejkötős csajoknak, aszfaltcicáknak vagy Pink Freud rajongóknak szól. (a másodiknak nem ajánlott) Kedves első feleségem, Társasága mai napig is jó, de ha maga, a társasággal együtt felköltözik Pestre, tudja meg, követni nem fogom. Erdélyi városok árnya leszek, S folyton ott bukkanok majd elő, ahol nem szárad a szó a számra. Ezt síkságon száraz borral nehezen lehet elviselni. Ott nem rejtőzködik minden sarkon esernyővel, a véletlen. S ha mégis összefutnánk a Kálmán téren, egy bizonyos és elég szépen restaurált ház kapujánál, higgye el, sofőröm egy balfasz ember. Nem is tudom hogy jött ez ide, szóval Többször is mondtam neki, ne álljon meg csak pár házzal arrébb, Váradon, ne irányítsa dilettáns délutánjait az alkohol, pláne, ha vezet. Kedves első feleségem. Mióta nem látom, arcát azóta látom: több kirakatban, párnámon vagy plafonon, reggelim pirítós-kenyér felületén is. Sok félnótás költő í...

pár évtized múlva mikor a Kárpátok helyén homokdűnék dünnyögnek, valaki csak megmondja mi valóban a líra. pálmafák alatt rajzolnak pár sort a homokba, és tehenek helyet púpos-tevéket hajtanak majd ki a legelőre. Vizes törölközőket hordó török-űzők idézik fel múltunk, ami egykor papírra karcolt történet volt, ma már szükségtelen szupersztíciói szavainknak, melyet szemenként hordoz szét a változás rejtvénye.  

                                                    Két nyárfa /Zwei Pappeln Én sem volnék, ha nem volnál, ha te hozzám nem hajolnál, te sem volnál, ha nem volnék, ha én hozzád nem hajolnék. Osztódom én, osztódol te: só vagy az én kenyeremben, mosoly vagy a bajszomon, könny vagyok a két szemedben. Köt a vére, köt a vérem: szeretőm vagy és testvérem. köt a vérem, köt a véred: szeretőd vagyok s testvéred. Szellőm vagy, ki megsimogatsz, viharom, ki szerteszaggatsz, szelőd vagyok, ki simogat, viharod, ki szétszaggatlak. Ha nem volnék, te sem volnál, én sem volnék, ha nem volnál. Vagyunk ketten két szép nyárfa, s búvunk egymás árnyékába. Ich wäre nicht, wenn du nicht wärst, wenn du nicht an mich lehnst, du wärst nicht, wenn ich nicht wäre, wenn ich nicht an dir lehne. Du bist ein Teil von mir: du bist wie Salz i...

Maradjon pár üvegkastély házad. Válogathatod őket mint évszakokat cserélő termőföldet. A lét két oldalán egy óriásmérleg, keresed kötéltánc-egyensúlyát, hol háló nincs s lépteid könnyű ritmusára várod a holnapot. Tőled telik, hogy visszafordulsz, az előző támponthoz simul kényed, vagy tovább, előre halad a képzelet: a múlt legyint, a jelen kacag egyet.

                                  Ezer méter fölött, döcögött a honvágy. A Királyhágó kutyagumi, 1 lökött kölökkel tudnám csak érces bérceimhez  összehasonlítani. Márványcsúcs duzzog a távolban. Nézem én, szinte orrom előtt van, közeledek hozzá, négy kerékkel úszunk félnapot a sárban,  apropó. Hóra nem talált már völgylakó Nap pergelte hegylábát lógatja  a tavasz,  de a balfasz nem hord órát ilyentájt a magasban, s a fák a bokrok, a lusta lombok, lekésték az évszak- expresszt. Konok okok folytán: kirügyezni nem akarnak, fütyülnek a világra. Ágra szállt a kényelem e télen, s én kérve kérdem kedves madárfiókák, hányszor tojjátok le nyárig kopár tenyerem. Máma lám a dombtető, kurjong meg  hát suttog is. Ezüsthajú keresztapja meg se moccan, szenilis. Mert ha moccan annak vége gondozott haját nyesi le szél, és dombra dob...

tartsa meg a mindenható személyiséged s persze élénk párbeszédeid önmagaddal, találkáid a férfiakkal, ne hagyjon el soha. szédült, bohém, párciumi napokat kívánok, lapok poklát hagytnám aznap ott, a buszon búsulás városában, ó hát ki nem hagyná itt a telet és a télben megfeledkezett Cluj Napocát. virágoskert, kerti törpék, azúr és más hupilila színekkel színezze éveid az Úr. Hogy hányat azt nem mondhatom, talán a fenti, vagy a lenti, vagy a sarki boltban a néni. akitől cigarettát szoktam koldulni reggel, tudná, talán elmondani. Lényeget leljél a mindennapok ultraviola sugarában, Levegőt nyeljél, hogy a következő évek, hetek és multidimenzionális lét peremén legyen idő az apróságokra, észrevenni az észrevehetetlent, és dalolni, táncolni a mának.

Tudom sok van még és messze a Hajnal de most legyünk egyre közelebb a távoltól. Vegyük azt a szerencsétlen vasjárgányt, kimagyarázzuk, elmeséljük százszor, meggondoljuk az útvonalat. Eleméletileg Á-tól B-íg és fordítva, s ha ez nem tetszik, bármikor kiválhatunk utunk kiszámíthatatlan vonalából. Mert semmi sem lineáris, hierarchia. Kiszállhatunk a központnál leszállhatunk éjjel a dombon a városi fényekben, kézen fogva, képzeljünk magunkba a csillagokat. Leszállhatunk a dombon, mit is számít ha szürke betonpázsit kísér végig hazáig. S ha végre megérkeztünk az nem azt jelenti, hogy otthon vagyunk, egymás társaságában vagyunk csak egyedül.

Egyedül járunk a sötét utakon, kinek milyen széles, keskeny, vagy megalázó forró betonon tesszük ugyanazokat a lépéseket őseink lépteit követve s mégse érhetjük utol őket, hisz ők ezek a rokon lelkek, szerettek, ezek a rég távozott ismerősök a szembeni járdán sétálnak velünk, ellenkező irányba. Lépteik hasonló ütemét követnéd míg biztos a ritmus, még tiéd a látókör, fejet fordíthatsz ugye, akár integethetsz míg parányi pontként távoznak tőlünk, bemért percek egy órában. Sajnos az óra mutatója nem haladhat hátra, olykor megáll, de sosem forgatható vissza. Más a légkör, hasonló az ábra: átkelni tilos, tabu téma, lárma.. Átjártál te is egyszer az úton, barna télikabát volt rajtad, táskádban az univerzum. Két járda közt maradhatnak emlékeink, a szeretetbe zárt időtlen autósáv, a fényéveknek tűnő szekundumaink lényege.

Most felemészt a hőség, minden sejted serceg, menni kéne, de hová, azt csak ő tudja, az iránynak pimasz, szókalauza. El innen, míg nyelvemre szárad a fekete tinta, s mondanivalóm üres lesz akár nyáron a város. El innen, míg elfásulnak ösztöneim, míg helyet foglal helyettem a kényelem, a repetitív éjszakák monoton animációi. Ugyan elfogadható, elviselhető talán e megszokott színjáték De nem a helyszín változásának hiánya lüktet bennem, hanem szükséges irányunk folytonos felfedezései. Egy át/hátverés néha az idő részéről. Nyisd ki szemed, jó úton jársz barátom, ugyanis valahány tévedésnek belátása maga a visszaút. Kiszemlélése a munkád, elfogadása a kezdet, s az iránynak hiánya elhagy mint egy volt szerető, ki benned kereste saját útját. Helyettem él most a város, elfogadta rossz és jó szokásaim, egyaránt, megfogta a szót, érzések és élményekkel ruházta fel őket, hogy egy jöttment embe...

ne higgy az ócska szavaknak a mindent megmagyarázó lábjegyzetek illúziójában. -RÉM- álom volt, semmi más. levelet írtam neki, de ahányszor befejeztem egy új álom kerekedett a másik felett és minden kézirat szétfoszlott kezemben. -ÁLOM- hányszor is próbáltam a szavaknak zenéjét rekonstruálni, bármi lehetett volna benne. Még a dallamra sem voltam képes emlékezni. -ÉBREDJ- egy érzés, semmi több ami egy éven át követett, a balga utcák dzsungelében figyeltem hogy megtaláljam a lányt, de előbb szavaimat kellet volna. -KILÁTHATATLAN- ismét másik kép a szembeni járdán bukkantam rá, kontyba fogott hajjal, egy tarka nyári ruhában ment át az utcán. Követtem, szinte szaladtam utána, s mielőtt hátrafordult... -SÖTÉT- utcákon vágtatott a magány. Sajnálom, ezt ugye most kis késéssel mondom el neked. Azt hiszem akkor több lány arca helyett láttalak. -ÚTJAIN...

Mint fehér csipke a puszta táj, idén se lesz majális április. Kitt -kat, kitt -kat robog a vonat, vágtat a vassárkány, az egy-irány kalauza, síneknek Odüsszeusza. Fenyvesek hadserege menetelnek a szürke hegyek közt, ma nem vagy itt. Ezt ő is tudja, az élettelen, kopár Istenadta. Minden késésében néhány véletlen kis szemtelenség. Hiszen semmi sem abszurd egybeesés, ott vagy ahol lenned kell és túl kevés manapság a logika ritmikája. A vonat ezt tudja. Akkor áll meg mikor menni akarnál, megállít egy szóra ha csendre vágysz, és otthagy ha késel. A késés összkomfort, nyugalomra éhes luxuspillanat, s a menetrendek anarchiája csupán konkrét emlékeztetője hogy egy pontból a másikba juttatnak hétköznapjaink lineáris vasutai.

Fekete ló * Ne add fel a hegyet, ha már rajta vagy! Amikor azt hinnéd, hogy véged és nincs már visszaút, legyél szíves pillantást vetni a jelenlét egyedi mozgóképébe, hiszen nincs itt világ vége, csupán a hegynek van csúcsa. Tehát az előző kereszteshadjárat és jaj-mászás főszereplője észre sem vette, hogy feje fölött már nincsenek meredek dombok, na meg a vízen sem kell járni már. Megérkeztek oda, ahol embertelenül csodálatos látványokkal gazdagítja az anyaföld fiait és néhány lányát. Persze a Madonnák már rég megelőzték a csibészeket. Ott voltak már elől, a hegyeknek úrnői és Előd. Kövesd a köveket, ugráld át a szemtelen patakok csobogását, és azoknak a jóembereknek legyél mindig az árnya, akik utánad ordibálják hogy, gyere már! Tehát valóban különleges látvány terült elém, mikor a csúcsra értünk. Sziklák alatt, havas vidék bámulta a tiszta eget a távolban. Fehér dunyháknak látszó óriások feküdtek körbe mindenütt. Ha már számukra szabad volt az ilye...

Lestem a nap sugarát jó barát, s ha sorsom elbír, még maradok kicsit, ködös elmém barlangjaiba. Tudod egész jó itt. Még ha néha úgy érzem, hogy nem tartozok sehova. Különös világról vettem tudomást. Mi még alszunk, felületes képzeleteink egyéni burkaiba, és ez jó nekünk. Mert filmszalag szerű happy end-ek nem léteznek. Csupán újravetítések sorozata, hol minden tapasztalat más árnyékot vetít rá arra, amit azelőtt a figyelmetlen világegyetem kihagyott enciklopédiáiból. Ugyanakkor feladatod a belső jóléted felfedezned. Hiszek tebenned. Várom a nap sugarát jó barát, ez Utolsó Kiadása Kopott Könyvemnek. Hátha összefutunk lapjainkban valahol.

Hosszú hétköznapjaink aggodalmai gurulnak mögöttünk minden délután, mint nehéz könyvekkel megtöltött koffer. Mert számtalan útba fáradt vándor előbb utóbb haza ér és megpihen. Cipődnek kopott orra egyre barátságosabb. Most pár kavics tapasztalja nyugtalan személyed szokásait. Belerúgsz és elszáll a közvetlen iránytalanság. Nem vagy egyedül. A szembeni járdán, idegenek kopogtatják talpuk az utcán. Hiszen ők is tudják, hogy nem mindig a rövid, a rutinos út juttathat el oda. És te, aki árnyékodon kívül nem látsz mást, mint kirajzolt körvonalak formáit, melyen csak a fénybe öltözött márciusi délután változtathat...nézz át a járdán: mert szabad a rítus de a változás felszabadít, szalad az ember, siet az időnek türelmetlen hitvese, aki néz de nem lát, hall de nem figyel. És az a bizonyos érzés, momentum, pillanat vagy nevezheted más pár száz dolognak, elvész akár továbbrúgott, otthagyott kő, tökéletlen útjaink járdaszélein.

és egyedi nap, valamikor nem is túl távol a mából, találkoztak. Egy változatlan helyen aludt a város, kitudja hány évszakon át, legalábbis hiedelmük szerint, elígérkeztek egymás társaságának, valahol. Ott állt a kertben,  arca az évszakok vásznán, változatlan, akár egy színésznőé. és sétáltak a múltban, végigjárták a jelent, megbeszéltek minden egyes aprólékos emlékfiókot, majd óvatosan bezárták maguk után. Nem is képzelhettem volna másképp a napot, hetet, éveket, mert időtlen és felejthetetlen marad, az utolsó ölelés. Talán azt is elmesélték egymásnak, hogy ugyanazon a helyen, mikor a város új ruhát ölt magára, hol csak a kő és téglafalakból épített szecessziós épületek bámulják az elmúlást, találkoznak. Remélem ugyanott, a hely amúgy lényegtelen, mikor hajad már a tél, s tengerszínű szemedben a minden, ami voltál, vagy és lehetnél.

Ha a hegy nem megy Matuzsálemhez, Matuzsálem megy a hegyhez. Földet, sziklát, havat taposó, tavakat kerülgető kényszer-öröm-mars a fellegekbe és onnan is túl(Krisztus és a Bálint, Valentin és Drágobeteg szüli-név-napja után valamikor a nem is olyan közeli múlt peremén.) Útmutató beszámolás arról, hogy sokszor nem tudjuk hogy merre, de a tájékozódás érvényesülése sok mindent mond el egy emberről. Akaratáról, kitartásáról és minden -ól-al végződő szópecsenye, hol sokszor a kijárat pont előttünk mutogatja zöld tábláit és ha nem vagyunk pont önzők, mérgesek vagy színvakok, talán észre is vesszük őket. Olyan szemtelen is szokott lenni az út hogy néha bele is botlunk és bocsánatos szavakkal kérünk elnézést....a járdától, mikor pont nincs senki a környéket felavatni. Felállunk és követjük a kikövezett sétányköveket. (Kivétel, Marasti meg a Monostor lakónegyed ahol még nyáron is fel lehet fedezni a szürkének az ötvenegy árnyalatát) Bemelegítő * Oda akartunk eljutni...

Vonatzajban kattognak az indirekt, szétszaggatott idézetekbe forrt végzetek. Nem jártam világ szerte, csupán szaggatott filmem cselédje voltam, ahogy az út repedezett talpam alatt, ahogy a vérvörös mennyezet körbeszelte a hajnalt. És mégis veled, mégiscsak semmi vagyok egy elfelejtett stanzában. Nem jártam csodákkal bélelt szürke betonon... kivétel: egy akácfa alatt, hol rád vártam egy padon, s a hétköznapi tétlenségek vonata elé dobtam magam, és elvágták a filmet. És újra, szeptembered diktálja néma szavait, mint egy tébolydalt suttogó zavart ember, ki életét eltékozolta, s a világnak már nem kell.