Reiyel fiai

Szent László éve alkalmából, de egy református keresztanya szülinapja se kutya. Van olyan, a létköntöse nem választ magának egy házat, ott ücsörög mindenütt, mégis sokan felvetik a kérdést: a fundamentum hol lehetne? Megitta a plébános!               írta Víg Levente legyen több száz tubarózsa udvarodba te Zsuzsa, s a Fábrinemzet bármit mond, ne hallgass rájuk, mert nagy a szájuk. Ha már születésnapod alkalmára, egy félnótás szókovács, 1 szómozaikot ragaszt egybe, tán nem dől tőle össze a világ, ugyanis fontosabb dolgok akadnak néha a világnál. Mint például: egy nagynéni, vagy protestáns keresztanya szava, mi többet ér, mint száz befőtt, kivétel: a meggykompót a mennyei szilvalekvár. Hisz egy tanítóképzőművészet az élet, a borkánba őrzött nyár, és a malomkerti gesztenyefák köré nővő emlékek.

Mit számít az ha magyarul káromol a türelem, ha saját bőröd alá férkőzik a nyelvtelenség. Bárcsak egy templom ministrásaként élhetném le életem hátralevő némafilmét, hiszen pénzt kéregetnék az igaz és aligazgató hívőktől, (mert alibim a fehér zubbony!?) Néha ott vagy ahol lenned kell, hol fent hol lent inog a változékonyság mozaikablakod felett, és te csak nézed. Bicegő verslábán botladozik Isten...gondolom, s mégis egy szál kopott kabátra vajra a megváltást. Tudod, sokszor magam alatt vágom a bitófát, mint te is, mint mindenki más aki a jóból ritkán talál eleget, azt az átlátszóan érezhető érzést, ahol megpihenni jó egy ünnepi ebéd után, ahol senki sem idegen, vendég. Foglalj hát helyet, mondok valamit: Te vagy a lányom, húgom, anyám, elfelejtett antihősöm rejtelme. Téged nem nyomnak el a késő esti beszélgetések, az elfecsérelt éjszakákba rajzolt nagyvárosi évek. Te vagy a jóság megkeresztelt igénye.

Otthon, kicsi kecses osztrák–magyar épületek, egy gótikus templom, nosztalgia... ez mind benne van a hangulatomban. Egy érdekes város, mintha más emberekkel benne. Jó érzés amikor először átsétálsz a központon. Sok emlék, siker, bánat, minden amit egy átlagos ember egy életen keresztül átél. Furcsa, valahogy számítottam erre az idegen szagra, hiszen rég nem voltam már otthon. Haza vágyódásom véget ért… itthon vagyok, de azért mégsem érzem magam otthon. Húgommal az ajtót kinyitottuk, nem várt senki, a ház poros pókhálós folyosója fogadott minket. Mindig édesanyánk szokott várni minket, és ahogy az ajtón betoppantunk, felénk ugrált, és két karjával átölelt mindkettőnket megkérdezvén hogy vagyunk, és hogy meséljünk magunkról. Hát igen, most egy kicsit másképp történt, apára vártunk mert ugye még ott lakott a régi szobájában de ahogy tovább mentünk húgommal a folyosón, az első szobába benéztünk de nem találtunk senkit. Olyan volt mintha hazaérkeztünk volna, de mintha egy másik időben...

(Transzcendens dialógus) Egy mesebeli helyen, két világ közti hegyen, két folyó Szigetén, két költő beszélget. Ezt most nem én mondom idézetben, hanem ő, a nagy Fábri, móka szónak mokahontárs mestere, kérem ne tessék az esti sóder névrokonnal véletlenül összetéveszteni. „Azon tűnődöm mostanában,  hogy ott túl a versen  egy más világ van,  s míg én itten csak körmölök,  magukba nyelnek kis,  vidám börtönök.  Hamvadó cigarettavég:  fogunk e verset írni még?” Bizony barátom, fogunk még, de te azt már csak sejtheted, hisz  bepottyantál nem is rég, a túlvilág transzcendens füstbe ment mennyországába. Ott, hol verseid tovább írod, és ha pár nap, évtized múlva, már úgy érzed hogy nem bírod szó nélkül hagyni e halandó újoncot, súgd meg nekem, és tovább szaporítom a szavak elrejtett beszédét, azokat a versen kívüli agyatekert képeket, melyeket sosem kedveltél. Na mit mondsz? „Legyen rövidebb, ritmikus, nem kell túl...

Nagymamám vére itt nyugszik a Rulikowsky végjátékában. Előkelő urak leszármazottai. Vizi lányok fiai mind, én is az vagyok. Széllel bélelt költőből, nem lehet miniszter úr. Requiem in pace. Hagyom hát hogy vigyen oda a szél ahová éppen menni szeretne. 7 nővér harmat dallamát zengi az este. Hármat tudok még belőle: Anna, Vera, Tera... Közel álló honvágy alvadt insomnia. Légy áldott Et nostra Terra.