Reiyel fiai

Itt vagyok a páholyban veled. Hét kézzel kapaszkodunk most egymásba, míg tart minket a mennyezet. Hol fölösleges a volt, a lesz, s az idő fogasán tartogatott órák, napok és évek leperegnek, lehull a függöny, bársonyjelmezed. A szerepjátéknak vége, mielőtt harsona és taps öntené el a színháztermet.

ne higgy az ócska szavaknak a mindent megmagyarázó lábjegyzetek illúziójában. -RÉM- álom volt, semmi más. levelet írtam neki, de ahányszor befejeztem egy új álom kerekedett a másik felett és minden kézirat szétfoszlott kezemben. -ÁLOM- hányszor is próbáltam a szavaknak zenéjét rekonstruálni, bármi lehetett volna benne. Még a dallamra sem voltam képes emlékezni. -ÉBREDJ- egy érzés, semmi több ami egy éven át követett, a balga utcák dzsungelében figyeltem hogy megtaláljam a lányt, de előbb szavaimat kellet volna. -KILÁTHATATLAN- ismét másik kép a szembeni járdán bukkantam rá, kontyba fogott hajjal, egy tarka nyári ruhában ment át az utcán. Követtem, szinte szaladtam utána, s mielőtt hátrafordult... -SÖTÉT- utcákon vágtatott a magány. Sajnálom, ezt ugye most kis késéssel mondom el neked. Azt hiszem akkor több lány arca helyett láttalak. -ÚTJAIN...

Ugye vannak még boszorkányok, borkánba tárolt kék szeme a nyárnak, hiszen nem minden ráció vagy mágia, viszont van közötte némi értelem, melynek néha érdemes kitisztulnia.

Fogadj el, ahogyan mások is elfogadják bűnbe mázolt, tökéletlen testüket. Szörnyeim hátrahagyom, egyedül is boldogulnak. Hiszen te jobban ismersz. Veled többet érnek a fehérbe borított évszakok, Ma már nem zavarnak kőből faragott szobrai a múltnak, tudod... ma már szabad vagyok.

Nézz ki naponta önmagadból ha mást nem tehetsz. Legyen fényben őrölt a sötétség ha nehezedre esik néha a világ, mely olykor felemészt és elereszt. Mély verembe zuhan a félelem, kereszted szilánkokra repeszt. S ha sokszor kiút nincsen, vigyél magaddal a sötétbe. Könnyű léptekkel, gondtalanul, hagyom hátra a rokonszenves ismertnek hitt ismeretlent. Kigyulladt fáklyákon keresztül, kilenc kanyarulatú Sztüx folyón követlek az árnyékok útján. Ahol időtlen a tér, és kétlem hogy mindez igaz lenne, vigyél magaddal a sötétbe.

(mint a fekete szurok) Ha hited a mai nap során elvesztetted, Az egyedüllét árnyának füstje lettél, S ha álmaidnak öröme a széllel elröpül, Itt vagyok, veled maradok. Pár kis mérföld nem akadálya Együttlétünknek, meglátod ott leszek. Álmaimban találkozunk majd... Maga a hold és csillagok Lesznek majd otthonod. Bennük mindig megtalálhatsz!

S ha egy jel, egy szemrebbenés sem él a jelen pillanatban, minden amit hatvan év után elképzelnél más irányába vezetne. Fordulj arra, s ha egy más falra vetítenéd képzeleted, a saját két kezed majd előre visz. Arcod a fátyolmennyezet. Egyetlen bolond kísérőd aki még hisz a igaz, tiszta és önzetlen emberben. Néhány estbe borított élvezet ne vezessen félre utadról, ne bízzál senkiben, ne lássák rajtad sehol, hogy könnyekbe borítanak az ezüst éjszakákba mártott augusztusi hullócsillagok fátylai.

Sötétbe mázolt fényfoszlányok irányában haladnak lépteim. Lassu haláltáncot járnak az utcalámpák, majd egymás után elalszanak. A hajnal nyávogását megriasztja egy autó, percek ketreceiben pislogó jelzőlámpa jelzi az ujjá született reggelnek: ébredj kedvesem.

Most nyári zápor karolja át hangulatom, s ahogy az ablakon cseppseregek citeráznak, bennem is egy nyugtalan dallam készül. Hársfákat pofoz a szél, kabátomba belemarkol. Sárpalást terül a földre, s mire az ember azt hinné hogy bőrig ázott minden álma, tiszta hálóinget vesz magára az ég, csak egy rövid zápor volt, már vége.

85 Könyvbe merítem tekintetem, belemártom hangulatom, a sorokban önmagamra ismerek. 56 Még pár hónap ez a lassú tánc és gátlástalan éjszaka borítja el arcod ahogy a hajnalra vágyom. 17 Ma még lekötelez a jelen, múltam kidobtam vagy eladtam valakinek. 99 Hidegen hagy egy idegen! Egy érzés kóborolt ma kedvtelenül. Mellém ül, és addig pofoz míg jó kedvre derít a holnap. 69 Lüktessen értem ahogy még senki másért nem kocogott testem a betonon. 77. Tiszta lappal vár a nappal Konyhában kávészag, füstgomoly és egy olyan valaki akiért mind ezt érdemes fogyasztani. 25. Ha ott leszek ahol a part szakad, valaki csak megfog és tovább dobál a másik partig, vagy egy segítő kezet ajánl kölcsön. 96. A töltésen áprilisi emlékfoszlányok futnak a nyárral szembe, ugyanúgy ahogyan napsütés közben eső mossa el minden bánatom. 18 Milyen rég volt, és mégis most történt minden. Pár hónapos gyerme...

Rég nem látott barátom ül az Isten szekerén, s én csak nézem saját példaképem. Ne dícsérd versem, ha majd a fák kirügyeznek és én pont ott leszek ahol kell, eljön majd az én időm, de addig is... Ne haragudj rám, csak saját magadra lehetsz mérges, néha a világra. Igazságtalanságok kárdalára. Ne legyél boldogtalan, hiszen sok orvosság van, de a legjobb a nyugalom... mely benned éled ember.

Lágyan, hullahoppban hull a januári első hó, Szürkeség felett keresztül kasul repdesnek A varjak, s a sólyom madár már sehol. Károngnak arról amit még nem követtem El. Árpád hegycsúcson kék nefelejcs, ibolya. Valami nehéz kereszt ülepedik szívemben, Pedig sokan hordták, és hányan fiatalon Oda voltak. Nevüket őrzi a fenyves temető, S a fentebb gyökerező tölgy suttogja szépen, Csendbeszédben, vigyázzatok egymásra.

1 középkorszaki            zeneművész                    barátomnak Vigyen el a hétköznapi tétlenség egy végtelen hétvégébe, úgy pár száz évet a világűrbe, az első alkotás elejére. Ne kelljen pénz ne legyen semmi más, csak egy füzet, és egy golyóstoll. ----------------------- Pygmalion effektus... Modern mono-tónussal színezett szavak ragadnak a kocsma falakra, kimerült kedvem keresem az asztalra fecsérelt fiatalság foltjain. Már nem ugyanaz, de látom nálad még mindig működik a carpe diem. A kortárs aggodalom birodalmát egye meg a fene. Irány az örvénynút: árengedményes oda-vissza jegy a kozmoszba, vagy akár stoppal felkaphatna a Göncölszekér, és Orion közepéig meg sem állna:                           ...

Őszanya gyönyszeme sír, utolsó alkonya vérszínű pír, bölcs szavát gyermeke őrzi tovább, levelek harsonát érzi a tájba olvadó kristálypihe. Szűz lánya szél hozta hófehér évszak. Csókjától pirosló tenyér marad, arcára ráfagy a harmat, s ezüsttakaróval körbetakargat. Téli álomban alszik a nyugalom, hó fedte fákon, házakon, utcákon. A szeretet békét varázsol a szívbe. Jégkardot teremt a szellő, ívbe hajtott fagyfoga folyókat hímez, s a gyermek ajkára mosolyt színez.

Papír ablakon tekintélyek fagynak meg a tél első leheletére. Fehér asztalterítő terül a Rákóczi térre, s rövidebbek a napok. Mond azt, hogy te vagy a másik én, és én a másik te. Az ajtó küszöbe nyitva áll, várja hogy még egy valaki.... rátaposson, és csak meri remélni, ez volt az utolsó én. Más látomás lennél ha visszaforgatnád az időt, de nem most, nem itt. Sötétedik, az erdőben fákra kapargálod hogy megtaláljanak, vagy az is lehet, hogy önmagad akarod megtalálni a fák között. Megkérlek vigyázz magadra, nehogy a sűrűben elveszisd. Itt leszek veled, mint útmutató segíthetek. Jeleket hagyok minden fatörzsön, leveleken, majd csendben suttogom neked. Indulj tovább. Egyedül te vagy felismerésed eszköze. önmagad ösvénye.

Nyisd ki szemed, ki kelet fele jár, bujdos a langyos a hízelgő nyár. Kikelet felnevet, fény érted éled. Csillogó cseppekkel zokog az ég, cserépről cserépre csúszik a még játszani cseppenő kristálybölcső. Lázas az éj keblében a reggel, hallgat az ősz az élet ölében. Álom a lomha levél melegében. Jégszava szárad a szájra, felkel a város, ébred az utca, árad a nyüzsgés szemében a lélek.

(Walz no.2) Napok mint a ma imája, feltöltik az egzisztenciát. A valóságból meritek egy kanállal, több nem is kell, majd átformálom léted és pár betűvel megmaradsz, talán ugyanúgy ahogyan e kőből faragott obeliszk, mely az ég felé mutat, de a föld közelebb áll hozzá. Hangulatsorozatok suhannak el mellettem, kerüljem el őket, vagy fogadjak be párat? -------------------------------------------- Egy pénteki piruettben visszatekint pár év, pár morzsát kereső galamb a téren, tova- szálnak s velük együtt a nap is búcsút int a nyárnak, majd átadja testét az őszanyának. Talán te voltál a jó bennem, de most a jelent élem: megtalált értékeim hasonmását a kirakatban nézem. Már nem én vagyok az, az aki volt az csak egy árnya annak ami lesz...és tovább visz a ritmus a gangon, olyan mint a 2. keringő hol a bánat és öröm váltakozó egy két há, egy két há, mely végig táncolja az életet.

„Semmit nem lehet megtanítani egy embernek. Csak segíteni benne, hogy rátaláljon önmagán belül.”                                                            Galileo Galilei „Eppur si muove” Elmosódott arcod árnya, szürke falra festett rajza, pár szétfoszlott pergament, emléked zsenialitása, te orjás, csillagokat figyelő titán. Gaia öreg lett, és mi is feledésbe merítjük értékeit. Már nem úgy nézünk ő rá, mint egy anyára. Az idő végtelen gyermekei voltunk, változtunk, akár az ember kegyetlen pusztító, degradáló jelleme. Háborúval, fegyverekkel tiporjuk el lassan, és óvatosan maradék érzéseink napfogyatkozását. Sötétbe borult arcunkról egy utolsó vércsepp hull le e Földért, s az igaz bölcseknek nem vetnek ágyat. Szemünkben lelt parányi jóság mohósággá változott, és a felebarát fogalma...

           Ha életed bármelyik pillanatát megváltozhatnád egy hétvégi időutazással, hova mennél? Fájó emlékeid törölnéd ki , vagy maga azt a megelőző momentumot semmisítenéd meg agyad féltekéből, és egy vidámabbat, boldogabbat telepítenél a rossz képek helyébe. Ha esélyt kapnál rá, kihez mennél?  Egy olyan valakihez aki tudod hogy szívesen lát: volt kedvesed, ágyasod, vagy legjobb barátod lenne az első ember akit meglátogatnál...            Ide érkeztél...múltad városába, és az idő rozsdás masinája visszahozott erre a helyre. Kiszállsz a buszból.  A hangulatnak szaga ismerősen idegen. Minden ugyanolyan amilyennek elképzelted, mégis valami különböző. Időutazás egy sötét alagúton át, túloldalon tudod hogy fény vár, nem vagy benne biztos hogy eléred valaha, vagy lehet a fény is egy illúzió, egy legenda melyről annyiszor hallottál, de nem tudtad sosem magad elé festeni. Most viszont megérkeztél, és az idő sok mindent m...

1. Kis noteszedben rejlő gondolataid, ahol menedéket találsz gyermekkorod egyszerű banalitásában. Oda leírod nehogy meglássa valaki, védelmező bölcső, útitárs, sarkai az idővel megsárgult naiv kamasz. Nincs magánélete, magánya „por és hamu” Repedezett, gyűrött szamárfül, ugyanúgy érez, él, fejlődik ahogyan te. Az évek megrágott köntöse táplálja, és ahogy a kéz finom tapintása hozzá ér, hozzá hasonló sárgult ujjak, nikotin lassú elmúlása, tovább él, várja az újabb firkát. De ez nem lehet elég, a poros fiókban megpihen, alszik, álmodik. Hát ennyi lenne? 2. Tudja, hogy a világ megváltása nem neki való alvatlan éjszakáknak monológja. Lassan megteltek lapjai és a kis notesz, fekete, nehéz könyvvé íródott, változott. Az író könnyeivel ellepett mosott betűk érthetetlen viszálya kínozzák a könyvet. Hogy már mindent megírtak, de számára maradt még pár üres fehér lap. Igenis van még pár ezer karakter. - Az élet tusa kék és nem fekete! ...