Reiyel fiai

„Az idő az embereket átalakítja, de a róluk őrzött képünket nem.”                                  Marcel Proust Két kötetbe gyömöszölt történetklausztrofóbia, hol a szerző születése óta ismerőse, rokona volt korának legfontosabb szobraival, levelezett velük, illetve a narancssárga naplementét nézték együtt. És úgy hevert a napszárított időpárnán múltja, ahogy szeretné, ahogy a világ egyes részeit magával viheti, s ha úgy esik, kitépi vagy kidobja, s a legfontosabb talán: a kronologikus limit. Mert ki mondhatja meg reggel, mikor fogyasztható a kukoricapehely, ki diktálhat délután alvóórát ezután, őszerinte este lehet igazán csak szabad, délben és ebéd előtt is jöhetne egy madlene falat. Ugyan sok sütibe telhet az eltűnt idő keresése, egy pireneusi tájképben: egy...

És aznap Anna megmondta Kelemennek: te kőmívesek és régies szavak mestere, menj ma légyszi te a falba, egy cseppet. Hadd ünnepeljek, szülinapom alkalmából, malter és muter nélkül, falatozzak egy keveset. Sajna nem engedett Kelemen e kellemes, Ínycsiklandozó szavaknak eleget: NEM Lehet te Anna, vár az Alma Malter! Manapság hálózat nélküli falakat építünk, és boldogan csaholunk, míg tart a jel, míg elbír minket az anyaföld, míg be nem pelenkáz a természet, és amit eddig tanultunk, tudunk és tudhatnánk  holnapra ledőlhet, mint hiába kivágott fát, ki ott fekszik a sárban és várja az esőt, vigye tovább, messze juthat még az árral, és útközben, az az vízközben spekulálhat: hát ki viszi át a tölgyfát a túlsó partra, lesz e még folyó mentén félkopasz költő, vagy forradalmár, diák és vándorszínész, 3 az egyben, s a szemtelen szomszédja, Fenyő Jenő meddig lesz még örökzöld? Ha ne adj Holdanya, mégis eljut a nagyvárosba, oszlopként hordo...

Fekete madár, a mennyei Istent köti össze az emberi világgal.                          koreai mítosz Egy könyvjelzőben találtam rá váratlanul, egy elhanyagolt kötet közepén. Megfordítottam, a hieroglifák között leskelődött a magyarázat. Persze nyomban ráismertem. Piros madzagra kötött, egyetlen keleti ereklyém egy bevont papírban s a rátűzött aranyozott medál, fekete körvonalakkal ábrázolt egy három lábú hollót.                      made in Korea Ez is ritka, de tisztán emlékszem: nyár volt, hőség hízelgett a szecesszió  városában. Ilyenkor szoktunk sétálni az árnyak útján a folyóparton, ekkor rügyeztek az almafák, a bazilika menti magnóliák s ilyenkor találom meg minden évben, akaratom, te benned, majd önmagamban. mint ez a bejegyzés egy familiáris tárgyról egy régi könyv közepén, hol is...

Nyolc óra és három kávé után kit üdvözöl a napsütés télen, a mindennapok sugártálán árnyékgyárában ki merészel elvegyülni a szürke közönségben. Hol reggelek hancúroznak délutánig s úgy tűnik az este leste ki magának ezt a szerencsétlen évszakot. Nem hinném, de megtörténhet, hogy egy langyos, januári délután, betoppansz az ajtón. Kezedben bőrönd, bőröndödben remény és sok más kacat, remélem nem felejted el magaddal hozni a nyarat.

Pár levéllel kevesebb egy almafán, a november szaladgál s úgy végigfut az utcán..elesett párszor a jégen. Néhány csusza emberforma keresi télikabátban elhanyagolt árnyékait.Ott a sarkon, vagy talán itt dobálta szét a szél. Valami változik, valami rendtelen mint ősszel a levelek, a színes káosz.  

Itt vagyok a páholyban veled. Hét kézzel kapaszkodunk most egymásba, míg tart minket a mennyezet. Hol fölösleges a volt, a lesz, s az idő fogasán tartogatott órák, napok és évek leperegnek, lehull a függöny, bársonyjelmezed. A szerepjátéknak vége, mielőtt harsona és taps öntené el a színháztermet.