Posztózakó

Remegő hangodban vizhangzott a magány.

Szerettem volna egy jó szóval távozni,

egy baráti öleléssel mindent elmondani,

s te csak ott, a ráncos ágynemű

társaságában színlelted az alvást.

Meggyőződésem, hogy semmi sem

volt köztünk, néhány beszélgetés,

valahány testi kollázs, így kezdődött...

majd megszakadtak a szálak, szavak

üres litániái nyilatkoztak helyettem.

Tehát nem követem árnyékod tovább,

a színlelések hamisságát hagytam aznap ott.

Felvettem csupasz vágyaim ruhadarabját:

azt a poros szobában fetrengő posztózakót,

mellyel naponta megbékélnem, élnem kell.

                                                     2015.08
                                                     Nagyszeben