Reiyel fiai

(mint a fekete szurok) Ha hited a mai nap során elvesztetted, Az egyedüllét árnyának füstje lettél, S ha álmaidnak öröme a széllel elröpül, Itt vagyok, veled maradok. Pár kis mérföld nem akadálya Együttlétünknek, meglátod ott leszek. Álmaimban találkozunk majd... Maga a hold és csillagok Lesznek majd otthonod. Bennük mindig megtalálhatsz!

„Im the best, fuck the rest” Mircea Cărtărescu – Frumoasele Străine      Pont egy román kortársat kortyoltam, mikor észrevettem az író által aláhúzott abszurd mesterséges művészeti ágakat, melyet, természetes módon elutasított.  …................................................                     Még hogy művészet! Mi lett a mai emberekből? Üres lelkű hulla, becstelen marha? Használati utasítások, a szakadék fenekére vezető ösvény. Egy sablon és semmi perspektíva. Hová lett a zene, a festmények és kedvenc könyvünk mellyel olykor Kézbe fogván álmodtunk … Nincs már semmi, mely éltetne minket? Az út vége? …................................. C'est fini , schluss, basta! Ebből elég, mi vagyunk saját jövőnk, és nem 1 sorson tépett gépet fogok rábízni saját magamra.                  ...

Langsam vergisst du das ich lebe Immer zwischen Sterblichkeit und Ideale Ewigkeit schwebe Langsam fallen alle Sterne Dein Haar wird Silberweis, doch Du weist, dass ich auf dich warten werde.

Nun... hier sind wir beide, langsam erkennen wir uns nicht. Tage fliesen im r hythmus der Herzen, aber die Kerzen sind schon lang ausgebrannt. Ist es unser Ziel die uns ständig weiter drängt, weiter brennt. Wirft unsere Träumen von dem Fenster hinaus. Gott schaft Menschen, Menschen.. schaffen Maschine, kalte, zerstörerische sachen der Gehirne. Doch ein Moment der Stille.... Schau mal  nur ein Augenblick hinaus, hörst du die Geräusche? Wie im Frühling die Regen flüsstert, und verzaubert alle traurige Gedanken Weist du es noch, Liebe?! Melancholie umarmt die Luft, genau wie nach dem Regen. Und pl ötzlich sind wir bevust, das es vorbei war, bevor wir je gewusst hätten. Und diese schwarze Papierbl ättern blieben nur zwischen unseren Staumauern. Hier waren wir beide aufgebastelt, in Wörter meiner Erinnerung.

(Mese habbal) Március elején beköszöntött a nap a hideg szívű emberek lelkébe. Egy kerek asztalnál pár nemes ember tanakodik. Bánffy, Fuchs, Toth és jó magam helyet foglaltunk a fából faragott székekre. Na most mi legyen? - kérdi az asztal feje Nem tudom, megyünk vadászni – szólt a rókahajú Még ne menjünk, a hold most nem áll a helyén, várjunk még egy kicsit – szóltam. Mit annyit várni? - kérdi mind a három egyszerre. Most még nincs közel a vörös csillag, most a legfényesebb csillag van az égen, régen úgy mondták hogy esthajnalcsillag, manapság úgy ismerik hogy Vénusz – mondtam határozottan. Mind hárman vakargatták a fejüket, nem igen érthették miről beszél ez a szeleburdi írnok. Végül elhatároztuk hogy nem megyünk sehová, ugyanis a fénybe mártott éj a szerelem éve.

Otthon, kicsi kecses osztrák–magyar épületek, egy gótikus templom, nosztalgia... ez mind benne van a hangulatomban. Egy érdekes város, mintha más emberekkel benne. Jó érzés amikor először átsétálsz a központon. Sok emlék, siker, bánat, minden amit egy átlagos ember egy életen keresztül átél. Furcsa, valahogy számítottam erre az idegen szagra, hiszen rég nem voltam már otthon. Haza vágyódásom véget ért… itthon vagyok, de azért mégsem érzem magam otthon. Húgommal az ajtót kinyitottuk, nem várt senki, a ház poros pókhálós folyosója fogadott minket. Mindig édesanyánk szokott várni minket, és ahogy az ajtón betoppantunk, felénk ugrált, és két karjával átölelt mindkettőnket megkérdezvén hogy vagyunk, és hogy meséljünk magunkról. Hát igen, most egy kicsit másképp történt, apára vártunk mert ugye még ott lakott a régi szobájában de ahogy tovább mentünk húgommal a folyosón, az első szobába benéztünk de nem találtunk senkit. Olyan volt mintha hazaérkeztünk volna, de mintha egy másik időben...

Mindenkinek megvan a saját útja Maga az út egy megpróbáltatás Néha te követed saját utad Többször az út irányt mutat De ha megvan saját utad Arról ne térjél le lelkem

„ Ott ahol a Ferencváros Hinti báját szerteszét, Egy pazar nagy pince mélyén Három patkány éldegélt” Itt ahol a pince szürke füstje Szinte szememet tépi szét, Két ember patkány szeme Tekintetüket dobálják szerteszét. Amott ahol az egyik patkány, Az asztalt görcsösen kaparja Ez nem akármilyen állat ám, Veszett,mely szemed kimarja! Itt ott és amott, mind a hárman Egy asztalnál untan üldögélnek, Szemük megfojtanának 1 kanálban: Hisz sok patkány van ám emberek.

Konkrétan hülye vagy! A főnök is úgy véli. Többet kéne aludnod, Meg nőzni- szolt az egó Ha! Ha a boldogság forrása Manapság az alvás, avagy A hedonizmus – szolt az agy Akkor mindkettő mellőzője Leszek és sztrájkba megyek. Tán a tüdő megért engem, Ne provokálj me' megteszem! Kit érdekel, felőlem... A sors megver és majd A szív tesz tönkre téged.

A láma álma a bálna lenne. Szabadon csapdos a vízben Libegő, lebegő tonhalakkal, De a bálna álmát a láma, Homokban sejteni se merné, Nem úgy mint egy öreg medve, Ki fákat zúz, tép s ha a málna Elébe egy emberforma keveredne, Nosza, fuss míg talpad kába, Míg egy völgyet el nem érne.

1. Cafatos kendőm bordó felhő, te vagy álmom, ébredő vágy. Kopott kalapom ringó erdő. Kezeid oltalma, szívem lágy titka: nélküled csörgő szellő lelkem és otthonom üres ágy.  2. Nagyvárad éji, vidéki chanson! Víg emléked, én komor városom. Fáradt testem, kezeidre teszem: Borral kínál, nővel ébredezem. Nagyvárad éji, ifjú halálom.

Pálmafák alatt ülök Kezemben koktél, Lábamon bundáspapucs Világ vége? Onnan gyüvök! Ahol örökkévaló tél Leskelődik egy Szigeten Nyaramnak fuccs. Hol a kurva papucs ? 

Rainer M. Rilke fordítás Ez az én ablakom. Imént ébredeztem, oly lágyan, azt hittem hogy lebegtem. Meddig érhetne az életem, és hol kezdődik az éjszaka? Azt vélhetném, minden olyan lenne mint átlátszó kristály bölcső a mélyben, és sötétben hallgatag szó. Megfoghatnám a csillagokat is bennem, oly nagynak tűnik a saját szívem, s azokat elengedném szabadnak, hisz én vagy szeretni tudnék, vagy gyűlölni képes idegen, melyet megnemírott sors ék tekint majd át az életen. Mi lehetnék ebbe a végtelenségben rakva, Illata akár egy mezőé, mely ide oda mozog, hívni és ugyanúgy ordítani azt, hogy egyvalaki meghallja, és elbukásom egy másik valaki igazolja. Die Liebende Das ist mein Fenster. Eben bin ich so sanft erwacht. Ich dachte, ich würde schweben. Bis wohin reicht mein Leben, und wo beginnt die Nacht? Ich könnte meinen, alles wäre noch Ich ringsum; durchsichtig wie eines Kristalles Tiefe, verdunkelt, s...

(Langenfeldi ballada) Van ott nálam olyan falu, Egyszer volt hol nem volt, S mégis úgy néz ki,.. a lú Utas nélkül maradandó Lóg a ritmus. 1.Szinusz: Rossz volt, Hegyen, völgyen, énekeltem, Nem értette senki sem. 2.Kosz szinusz: Szép volt, De én majd meg vertem! Hagyományos gyötrelem. 3.Tangens: Maga bolond? Eme sört a büdös életben Többé már nem fizetem.

Táncoljunk édes Keserü íze a múlt dallamának, Lassu tánc a végtelen, Keringőzik az értelem. Lépteit tudom, ismerem,   A láb véres Forró ritmusára perdül a test. Kezeinkkel egymást markolva, Rózsával a szájunkba Tangózzunk a hajnalba,   Ez a danse kényes   Madame, jó magam kell Vezetnem. Élvezettel Bájjal, kéjjel Szenvedéllyel   Táncoltunk, érdekes   Hogy a végén véget ért A dallamunk, s az égen  Csak a nap volt ébren S mi meg két idegen.

Hánytorgató, hátborzongató érzés! A pokol fővárosának érdes maszkja Tép, kínozza lelkem sötét oldalát. Nem tudni  hol bukkan elő. Hát Itt vagy kedves, csöndes hangját Talán megzavartam? Egy kérdés, Mire a válasz üres melankóliába Öltözött halgatag demonium.

……………….. Magyar földeken Hangzott múltunknak Dallama, s most Úgy tűnik, minden parázzsá változik. Üvöltésem rühellem. Égi kandallónál Nagyapó álldogál, kezem vállára teszem, S azt kérdezem: Mi értelme? Az egész életem rühellem. Ő rám mosolygott, S csak azt mondta: TÜRELEM Rózsát terem. 

A nyári táj cigarettafüstbe öltözött Nem telt eleget a nap néki, Tehát házábol örökre elköltözött Fény nélkül  zöldt, szürke Képek tükröződnek elötte Istennek született, s tüske Levelü népe zajongva hódol Felsége kegyelmére. Talán csak két fenyő nem imádja. Különcök, magányos ágaiknak Széllel jatszadozó spektruma

Sötét van és az utcán senki. Nyárfa levél suhan el imént, S az égből, nyári eső csordul ki. Hasztalan ! Figyelmem egyre jobban rühelem. Villanykörte villog egy oszlopon, S türelmen nem jön értem. Este van! Cipőm a betonon koptatom , A gondolat öröme a széllel elillan.. S hirtelen, hideg fut végig a hátamon! Riadtan, Fejem felkapván megfordultam, De a külvárosi ély báján kívül, Egy lélek nyomát sem találtam. Fáradtan, Továbbhaladok. Mellettem dobozok Üresen, élettelenül fetrengenek. Odaát ember, embert öl. Én távozok, Meguntam. Halálomra, unottan várok: nem jön el Kalapom lerakom, az ablakon kinézek: Hát mindig azt ölnek meg akit nem kell? Tudtam, Hogy a következő áldozat én leszek. Pisztolyom minél barátságosabb, Ha! kitoltam a halállal és veletek. Föladtam...