Reiyel fiai

„Az idő az embereket átalakítja, de a róluk őrzött képünket nem.”                                  Marcel Proust Két kötetbe gyömöszölt történetklausztrofóbia, hol a szerző születése óta ismerőse, rokona volt korának legfontosabb szobraival, levelezett velük, illetve a narancssárga naplementét nézték együtt. És úgy hevert a napszárított időpárnán múltja, ahogy szeretné, ahogy a világ egyes részeit magával viheti, s ha úgy esik, kitépi vagy kidobja, s a legfontosabb talán: a kronologikus limit. Mert ki mondhatja meg reggel, mikor fogyasztható a kukoricapehely, ki diktálhat délután alvóórát ezután, őszerinte este lehet igazán csak szabad, délben és ebéd előtt is jöhetne egy madlene falat. Ugyan sok sütibe telhet az eltűnt idő keresése, egy pireneusi tájképben: egy...

És aznap Anna megmondta Kelemennek: te kőmívesek és régies szavak mestere, menj ma légyszi te a falba, egy cseppet. Hadd ünnepeljek, szülinapom alkalmából, malter és muter nélkül, falatozzak egy keveset. Sajna nem engedett Kelemen e kellemes, Ínycsiklandozó szavaknak eleget: NEM Lehet te Anna, vár az Alma Malter! Manapság hálózat nélküli falakat építünk, és boldogan csaholunk, míg tart a jel, míg elbír minket az anyaföld, míg be nem pelenkáz a természet, és amit eddig tanultunk, tudunk és tudhatnánk  holnapra ledőlhet, mint hiába kivágott fát, ki ott fekszik a sárban és várja az esőt, vigye tovább, messze juthat még az árral, és útközben, az az vízközben spekulálhat: hát ki viszi át a tölgyfát a túlsó partra, lesz e még folyó mentén félkopasz költő, vagy forradalmár, diák és vándorszínész, 3 az egyben, s a szemtelen szomszédja, Fenyő Jenő meddig lesz még örökzöld? Ha ne adj Holdanya, mégis eljut a nagyvárosba, oszlopként hordo...

Neked egyszerű hétköznapokat ábrázoló eseménysorozat, Nekem a jelenségek jelentőségei, a szabad szemmel ritkán látható és kézzel tapinthatatlan. szótlan a kereszt és üvölt az félhold patthelyzet után a játéknak  vége, vagy következik egy új játszma, míg kiesnek a bábuk egy piros szőnyegre. Tudom klisé, de bevallom veres holdat álmodtam az éjjel, három varjú károgta kárhozásom: a katolikus költő mit mondana ilyenkor? Imát mondana, vagy leírná egy papírra. Valami készül, valahol egy vándornép sátrat húz ismét, és persze újból borzong a világ, pedig mi tudjuk, hogy fordulhat, pöröghet nyugtalan álmában, de sosem változik. És vele tartani a rítmust, egy kétlábonjáró katasztrófa, hol belefeledkezik, elveszti magát a lelkes, a tanulatlan, az egyszerű és többre vágyó, az igazság hamis dallamára játszó rapszódia fia.

csupasz nyaka ugyan sima, de a hátán nincs is Sátán, virágtetkó hízeleg, mesél róla: másnak e tribális tinta, egyszerű és talán triviális szimbolika. viszont  számára: egy spontán utazás, gyermekláncfű, szalmavirág, egy délutáni kávé, a zaj és csend keresése, pillanatok rongyos reggelein. Remember, Rebeka egy különös lány szólt a tetkó tájszólása, sokszor elmondta neki, de a tinta telepatikus képességeitől messze még a csaj, napszemüvegén hordja a nyarat magával.

Remegő hangodban vizhangzott a magány. Szerettem volna egy jó szóval távozni, egy baráti öleléssel mindent elmondani, s te csak ott, a ráncos ágynemű társaságában színlelted az alvást. Meggyőződésem, hogy semmi sem volt köztünk, néhány beszélgetés, valahány testi kollázs, így kezdődött... majd megszakadtak a szálak, szavak üres litániái nyilatkoztak helyettem. Tehát nem követem árnyékod tovább, a színlelések hamisságát hagytam aznap ott. Felvettem csupasz vágyaim ruhadarabját: azt a poros szobában fetrengő posztózakót, mellyel naponta megbékélnem, élnem kell.                                                      2015.08                                                      Nagyszeben

Hosszú hétköznapjaink aggodalmai gurulnak mögöttünk minden délután, mint nehéz könyvekkel megtöltött koffer. Mert számtalan útba fáradt vándor előbb utóbb haza ér és megpihen. Cipődnek kopott orra egyre barátságosabb. Most pár kavics tapasztalja nyugtalan személyed szokásait. Belerúgsz és elszáll a közvetlen iránytalanság. Nem vagy egyedül. A szembeni járdán, idegenek kopogtatják talpuk az utcán. Hiszen ők is tudják, hogy nem mindig a rövid, a rutinos út juttathat el oda. És te, aki árnyékodon kívül nem látsz mást, mint kirajzolt körvonalak formáit, melyen csak a fénybe öltözött márciusi délután változtathat...nézz át a járdán: mert szabad a rítus de a változás felszabadít, szalad az ember, siet az időnek türelmetlen hitvese, aki néz de nem lát, hall de nem figyel. És az a bizonyos érzés, momentum, pillanat vagy nevezheted más pár száz dolognak, elvész akár továbbrúgott, otthagyott kő, tökéletlen útjaink járdaszélein.

Hányszor is megrajzoltam! És mégis, minden egyes ecsetelés elrontaná azt, amit kéz le nem festhet. Mert ez csak a felület, amit arcod a tükörben mutat, és minden év egy újabb sáv, egy árnyalattal világosabb hajtincs a vásznon. Kontyba fogta haját a tavasz, a szobában hideg volt, csak a meleg színek díszítették magányomat. Az enyhe pirosba öltözött tabló mellet, barna hajad mögé rejtettelek. Alatta szerencse lógott a falon, viszont míg arcod az utcán, egy kávézó teraszán véletlenül meg nem kapom, nincsen nyár, se tavasz, se jelentéktelen tájkép, sem absztrakt alkotások sorozata. Üresen áll most a monokróm hamutárca, kezemben egy cigaretta, kígyótáncát követi a füstnek. Az íróasztalon két pohár, mintha vendéget várna. Saját vendégem pedig én vagyok. A vörösborral félig megtöltött második pohár csupán véletlenszerű csendélet, várja, hogy betoppanjon a tökéletes... Ugyancsak Jánosi Andrea festményére

Langyos víz folyik a kádban, elmerülsz mindennapjaink problematikáiban, majd elengeded magad. Gondtalan érzés simul hozzád, vétkeid a gőzben megtisztulnak. Elszáll az otthontalanság, egyé válsz a vízzel, könnyűséged formáján túl akár a pára. (távolságaink lényege a közeledés) Lehunyja két szemét a tudat. Vele vagy most, egy banánszínű kenuban evez a bizonytalanság, s félelemmel ötvöződik az öröm. Csak az irány ami kétségtelen, és hogy ő még jelen van. Hátat mutat egy galamb a múltnak: Két világnak metszéspontján fölszáll a gőz, hallgat most a sirály, ritka tájszólásban suttog a Delta. Valahol itt és mégis messze evez két ember az árral szembe, mert minden kétoldalú történet előbb utóbb kikötőben landol. jobb oldalon) zöldeskék festményként mosódik el arcod, ahogy hullámok árnyai rajzolódnak a délkeleti tájban majd elnyeli őket a horizont, mint tenger a három folyót, mint számtalanszor elmondott szót. (bal old...

Házaikban gyereket nevelnek, vagy csinálnak ilyenkor. Metronóm ütemmel lüktet a türelem. Vasárnap van, s mégis sehol. Szárny nélküli angyalok hancúroznak a szökőkúton. Ezek csak tökéletlen részletek, mellékszereplők mondatai egy semleges háttérben. Pár száz nyugodt gondolatról hullnak le a hétköznapok. Leheletembe költözött a tél, a fagy, a képmutató nap. sötét foltok sétálnak a téren, köztük csak te vagy színes. Álmomban, kiöltözve fetrengtél a hóban, piros szövetkabátod zsebében rejtegettél. Ott hagytad a tüdő-színű tegnapot, majd fehér ruhára cserélted ki. Azóta sincs hó az operára tekintő parkban, a fellegvár sem vár már, a tél sem ugyanolyan. A híd változatlan, a Szamos se szürkébb a kelleténél.

Ha az út balra fordul, s a bizonytalanság folytonosan irányt változtatna, por és hamuval szennyezett vinil utcasávok dalaiban botladozna, jogunkban áll feltételezni az ellentétek mivoltát. Az évezredek óta ezerszer felhámozott piros almát. Zongoraszó, Chopin, megnyugvás. Lassan ébred a világ, mintha először és utoljára énekelnek: nemsokára március, tudod. Fehér asztalterítőbe akad... földre hull a tiszta vászonba kapaszkodó gramofon, majd földet ér, összetört lemezed. Ne aggódj, a régmúlt már darabokban hever a parkettán. Hozok egy másikat.

Nézz ki naponta önmagadból ha mást nem tehetsz. Legyen fényben őrölt a sötétség ha nehezedre esik néha a világ, mely olykor felemészt és elereszt. Mély verembe zuhan a félelem, kereszted szilánkokra repeszt. S ha sokszor kiút nincsen, vigyél magaddal a sötétbe. Könnyű léptekkel, gondtalanul, hagyom hátra a rokonszenves ismertnek hitt ismeretlent. Kigyulladt fáklyákon keresztül, kilenc kanyarulatú Sztüx folyón követlek az árnyékok útján. Ahol időtlen a tér, és kétlem hogy mindez igaz lenne, vigyél magaddal a sötétbe.

Kétségtelen hogy megelőzött utunkba botladoznak céljaink, hol szerepet oszt a hétköznap monoton megalomániája. kártyajáték az egész, toll egy mérlegen, szív helyet kő fekszik odaát. Években őrölt homokszem lennénk csak Isten előtt. lennénk csak Isten előtt.

Még ingadoznak a fákhoz tapadt lélegzetek. Csonka, kiszáradt ágaikról mesél a szél, mindegyik egy külön külön történet. Szürke szövetkabátjába bújt az ősz, szabadon, színjátékra készülnek a levelek. Ez az utolsó fellépés az idén, november elején. Minden egyes lendület hátra húz, feléd, s a kikövezett utcába tetovált színeket taposom, Lassan mind elfakulnak életeim dombtetején.  

Tudod én mennék, sátorfámat összeszedném és a következő vasparipával feléd robognék. Tudod, én nem mehetek akármennyire is szeretném, ugyanis a város megemésztett és kiköpött. Tovább, tovább visz a látszatnak csúnya cselédje, holnapra már semmi sem marad, csak a most, és egy fáradt naplemente rozé színben megerjedt teste, ahogy a sötétkék mennyezetbe markol az este.

Férfi: szex Nő: szerelem vagy vice versa ha nem dobozolható  játékok az érzések. A nézeteltérések esztétikája. Nekem a szemed, tested és arcod minden egyes apró, mennyei részletei, Neked az otthon, a hajam, a fekete, az elmúlás, az évek láncaihoz kötött ráncok, a megnyugvás, a jó képű srácok. Nekem a friss út, a versenybicikli a szabadság szallaga, szavaimban megtalált tükörképed, lényednek minden Rubik kockája. Neked a távolság, a heavy metál, Austen és Stendhal, a megfogható idill, Pulp fiction és Kill Bill. Összességében, semmi más nem marad, ha e szimbiózis-szavakat egymás után kitörölném, csak a te és az én, egymásba fonódva a világ peremén.

„ Minden lélekzetvétel megsebez, és leterít valahány szívverés.” Pilinszky János * Hogyan is haladhatnék egy irányban veled, mikor számodra nyugat, és számomra kelet jelenthet valamit. Megannyi álomban találom meg kifestett arcod, mégis az idő kisatírozott árnyalatai radíroznak lassan ki elmém színtelen színezőkönyvéből. Néha egy séta sem segít, néha egy gondolat megöl. Egy presszó kávé, egy reggelit imitáló tányér terül tenyeremre, és még benne találnak valahol, ahogy a szélben felfeszített fák az árnyékra vágynak olykor, vagy ahogy a csapadék verejtéke veri magát a föld felszínére. Néked ez mind ismeretlen, előtted áll, mégis tapintása idegen, kézfogása érintetlen. ** Hogyan is válhatnék jobb emberré veled, ha vállamon hordalak mint egy elfelejtett ereklye. Mutogatlak és büszke vagyok hogy ma még enyém vagy. Egy piros ajándékdobozban, elvárások, vágyak, és csalódások kibontását halaszt a haladék. ...

Ma már nem gondolok a tegnapra. Most csak egy vonat zakatol bennem, és a szürkületben ahogy a fákon, mezőkön és hegyeken szélszebességgel teszek túl, téged talállak meg gondolatom peronján. Lebegjen a jelen minden sorompó, lámpa és utca fölött, vigyen fel magasra, majd eresszen el és szívzuhogással ébredjek fel mellette.

Csend, nyugalom. A hegyek fellélegeznek. Tele tömöm erszényem jó levegővel. Emlékekkel és reménnyel ajándékoz szülővárosom Szigete. A Malomkertbe hozott egy jó szó, józan észt merítek a forrásból, s a lógóhídon hintázó álmaimat tovább adom az életet palackozó öregembernek. Büszke bércek állnak sorba, még tartják a frontot valakinek. A vándor soraiban megtalálom mondanivalóm. Valójában te vagy az, mester. Bárányfelhők közt képzelem el arcod. Feljebb visz a szél oda, ahol a szenny és rossz szót már eltemettek a fenyvesek, ahol a ritka levegő átkarolja örökzöld fürtjeid. Megpihen a jelen, talán megáll az idő.

Vonatnak kattogó zajára száguldok te hozzád. Veszély jeleket nem ismerek, szalad a huncut Hold. Koboldok és csillagok vigyázzák utam, meg is ázhatok...mit bánom én. Nem állít meg senki és semmi. Márvány párnákat dob fel az égre az est, majd leteríti sötétkék palástját. Bennük találtam rád valahol. Igen...te lennél, aki életet hoz, és életre szomjazó vággyal helyet foglalsz szívem pókhálós peremén. Még pár mérföld, pár óra, pár perc, és ahogy a vassárkányból kilépek, te fogsz majd várni a peronon. Hátizsákom ledobom, kezeimmel átfonom derekad, és nem is mondok semmit. Hisz te gondolatban tudni fogod: megérkeztem.

(toronyóra láncostul) Hogy a Föld kerek és karperec perc minden pillanat. Pár nap, pár óra vagy maga a végtelen, melyet hegyen völgyön együtt töltöttünk. És hogy valójában kék ég alatt, szél püföli hajam a toronyórán hol poros betűk, számok váltakoznak ebbe az időmértékes méricskélőn, s nekem csak neved jut eszembe, melyet az Istenért sem vagyok képes kivenni zavarmentes kobakomból. Baj lenne ez? Á dehogy...hagyom hogy vigyen a szél magával. Szárnyat növeszteni nem újdonság, ahhoz hogy újból repüljünk a mába, kicsit olyan mint a biciklizés... felejthetetlen. Látástól vakolásig fogom építeni majd saját házam, és nem oly téglákkal falazom be ahogyan épp a szomszéd mondja. Megtanulod te is, hiszek benned. Megembereljen a jelen, új vizeken jár pár plasztik pohár, és ahelyett hogy lemerülne, a pohár tiszta vízzel lesz félig tele... A többi levegő, füst, árnyék.