Reiyel fiai

(érzelmekkel gazdag figyelmezés következik: ide figyelj, rég nem írtam ilyet) mégis mért? kérdezhetné akárki modern irodalmat mellőző pátoszkanyar e névtől nem szabadulhat hipszter álruhába rejtett bakszakállos gyerek, a szőke nyarak kalászköltője se futhat fürtjeitől messze. nélküle nem lélegezhet asztmás természet, egy gondolatától monokróm falak törnek szét. Neve miatt tán felborult pár dinasztia, vagy saját elképzeléseknek magas polca. Személye szükséges délibáb néhány szóval kár lenne eldadogni, mit saját magára bízhatna a véletlen, a főtéri összefutások sanda sanszai. Versemnek nem említett szereplője lettem, megtörtént, de nem bánom: mondja ő, teremtsen bárdot Osszián -szerű pátoszt, felőlem hazudhat, úgy is elhiszem minden szavát, felőlem táncolhat idegeimmel Skócián. Hisz nem látok, hallok én már mást az úton, csak őt, őt, ahogy lábán hordja magával jelenlétem, értékeim nagyítóval sokszorozza. S a div...

Szent László éve alkalmából, de egy református keresztanya szülinapja se kutya. Van olyan, a létköntöse nem választ magának egy házat, ott ücsörög mindenütt, mégis sokan felvetik a kérdést: a fundamentum hol lehetne? Megitta a plébános!               írta Víg Levente legyen több száz tubarózsa udvarodba te Zsuzsa, s a Fábrinemzet bármit mond, ne hallgass rájuk, mert nagy a szájuk. Ha már születésnapod alkalmára, egy félnótás szókovács, 1 szómozaikot ragaszt egybe, tán nem dől tőle össze a világ, ugyanis fontosabb dolgok akadnak néha a világnál. Mint például: egy nagynéni, vagy protestáns keresztanya szava, mi többet ér, mint száz befőtt, kivétel: a meggykompót a mennyei szilvalekvár. Hisz egy tanítóképzőművészet az élet, a borkánba őrzött nyár, és a malomkerti gesztenyefák köré nővő emlékek.

(dalszöveg egy konyhaszéken ) Mikor mondtad utoljára valakinek, szeretlek! Isten ments hogy kézbe markolj magad jóvoltából egy verseskötetet.  Nem számit hogy kitől, kinek olvasod, lehet élettársad, nagyid, anyud/apud, macskád/kutyád, csak élő legyen, nem halott. Ha ember hiányozna a képből, rajta pajti, ölelj hát át egy fát. Nem kell egy bizonyos nemhez, valláshoz (Krisna rajongóhoz) tartozni, nem kell egy hely, pap plusz kehely, motívum vagy okozattól mentes szappanoperaleves, légy őszinte a szavakkal, s a nárcisztól óvakodj, az önsajnálat kibelez. Hány goromba irodalnok vert pofán e szó miatt; tiltott szóeszenciának minősült, mint lélek, virág vagy Trabant. Mert nem mainstreem manapság egy érzést valakinek átadni. Szeretni lazaság kell, némi jóindulat, ha mások pátoszt látnak benne, legyenek könyvelők, költők vagy  informatikusak. Szóval egyszerű a szíveskedés, felold minden bajtól, jajtól, szeretethez nincsen...

Maradjon pár üvegkastély házad. Válogathatod őket mint évszakokat cserélő termőföldet. A lét két oldalán egy óriásmérleg, keresed kötéltánc-egyensúlyát, hol háló nincs s lépteid könnyű ritmusára várod a holnapot. Tőled telik, hogy visszafordulsz, az előző támponthoz simul kényed, vagy tovább, előre halad a képzelet: a múlt legyint, a jelen kacag egyet.

(Ovidius távozik) Mint lábnyomokat a hullámok, úgy mossa el a szót az idő. És elfelejt a korszak, ahogy kedves arcod körvonalait hagyja el emlékezetem. Csak a tengerpart marad, hová minden reggel, ugyanazon a sziklán foglal helyet a látvány: olykor csíntalan, mint neveletlen kisgyerek, vagy sértődékeny kisasszony mint vihar mi szétzúz mindent, akár egy görög tragédiából kihagyott makrancos feleség. Fortuna favet fortibus, de mennyire tévedtem. Hisz messze van már Róma, s egy elvakított társadalom pillérein táncol a parázs . Ha valaha is visszatérnék, akkor sem látnám már őt soha, ahogy nedves homokba rajzolt betűket átkarolnak a hullámok, újra és újra. Tehát semmi sem enyém házam, családom, szavaim, mind tiétek. Kudarcot vallott bolond orátor mesél egy trák faluban, öregek és gyerekeknek. Barbár szellem a szabadság, minden cselekménye arra utal hogy nem egy helytől függ a megnyugvás, a beteljes...

tartsa meg a mindenható személyiséged s persze élénk párbeszédeid önmagaddal, találkáid a férfiakkal, ne hagyjon el soha. szédült, bohém, párciumi napokat kívánok, lapok poklát hagytnám aznap ott, a buszon búsulás városában, ó hát ki nem hagyná itt a telet és a télben megfeledkezett Cluj Napocát. virágoskert, kerti törpék, azúr és más hupilila színekkel színezze éveid az Úr. Hogy hányat azt nem mondhatom, talán a fenti, vagy a lenti, vagy a sarki boltban a néni. akitől cigarettát szoktam koldulni reggel, tudná, talán elmondani. Lényeget leljél a mindennapok ultraviola sugarában, Levegőt nyeljél, hogy a következő évek, hetek és multidimenzionális lét peremén legyen idő az apróságokra, észrevenni az észrevehetetlent, és dalolni, táncolni a mának.

Remegő hangodban vizhangzott a magány. Szerettem volna egy jó szóval távozni, egy baráti öleléssel mindent elmondani, s te csak ott, a ráncos ágynemű társaságában színlelted az alvást. Meggyőződésem, hogy semmi sem volt köztünk, néhány beszélgetés, valahány testi kollázs, így kezdődött... majd megszakadtak a szálak, szavak üres litániái nyilatkoztak helyettem. Tehát nem követem árnyékod tovább, a színlelések hamisságát hagytam aznap ott. Felvettem csupasz vágyaim ruhadarabját: azt a poros szobában fetrengő posztózakót, mellyel naponta megbékélnem, élnem kell.                                                      2015.08                                                      Nagyszeben

Hát ismét találkozunk öregem látom, te sem bukfenceztél át az évtizedeken, s azok a hullámok, azok a csokoládé vízdűnék sem változtak sokat ott. Szülőváros, lányok, tervek... mind tudtuk ezt valamikor, míg páratlan gyermekkort kinevelt a felnőtt belőlünk, az ártatlan nevetés ritka örömét. Vízdűnék mögé bujdosott a nap. Bevallom, én is fáradozok, pedig számtalan folyóba kellene úszni még, és hányszor szembe az árral. Találkozzuk hát legközelebb öregem, majd fölmászunk a hegyekre. hol ismét suhancok lehetünk. Hol a folyópart parányi vonal, az időben kígyózó emlék marad.  

Most felemészt a hőség, minden sejted serceg, menni kéne, de hová, azt csak ő tudja, az iránynak pimasz, szókalauza. El innen, míg nyelvemre szárad a fekete tinta, s mondanivalóm üres lesz akár nyáron a város. El innen, míg elfásulnak ösztöneim, míg helyet foglal helyettem a kényelem, a repetitív éjszakák monoton animációi. Ugyan elfogadható, elviselhető talán e megszokott színjáték De nem a helyszín változásának hiánya lüktet bennem, hanem szükséges irányunk folytonos felfedezései. Egy át/hátverés néha az idő részéről. Nyisd ki szemed, jó úton jársz barátom, ugyanis valahány tévedésnek belátása maga a visszaút. Kiszemlélése a munkád, elfogadása a kezdet, s az iránynak hiánya elhagy mint egy volt szerető, ki benned kereste saját útját. Helyettem él most a város, elfogadta rossz és jó szokásaim, egyaránt, megfogta a szót, érzések és élményekkel ruházta fel őket, hogy egy jöttment embe...

Mint fehér csipke a puszta táj, idén se lesz majális április. Kitt -kat, kitt -kat robog a vonat, vágtat a vassárkány, az egy-irány kalauza, síneknek Odüsszeusza. Fenyvesek hadserege menetelnek a szürke hegyek közt, ma nem vagy itt. Ezt ő is tudja, az élettelen, kopár Istenadta. Minden késésében néhány véletlen kis szemtelenség. Hiszen semmi sem abszurd egybeesés, ott vagy ahol lenned kell és túl kevés manapság a logika ritmikája. A vonat ezt tudja. Akkor áll meg mikor menni akarnál, megállít egy szóra ha csendre vágysz, és otthagy ha késel. A késés összkomfort, nyugalomra éhes luxuspillanat, s a menetrendek anarchiája csupán konkrét emlékeztetője hogy egy pontból a másikba juttatnak hétköznapjaink lineáris vasutai.

Langyos víz folyik a kádban, elmerülsz mindennapjaink problematikáiban, majd elengeded magad. Gondtalan érzés simul hozzád, vétkeid a gőzben megtisztulnak. Elszáll az otthontalanság, egyé válsz a vízzel, könnyűséged formáján túl akár a pára. (távolságaink lényege a közeledés) Lehunyja két szemét a tudat. Vele vagy most, egy banánszínű kenuban evez a bizonytalanság, s félelemmel ötvöződik az öröm. Csak az irány ami kétségtelen, és hogy ő még jelen van. Hátat mutat egy galamb a múltnak: Két világnak metszéspontján fölszáll a gőz, hallgat most a sirály, ritka tájszólásban suttog a Delta. Valahol itt és mégis messze evez két ember az árral szembe, mert minden kétoldalú történet előbb utóbb kikötőben landol. jobb oldalon) zöldeskék festményként mosódik el arcod, ahogy hullámok árnyai rajzolódnak a délkeleti tájban majd elnyeli őket a horizont, mint tenger a három folyót, mint számtalanszor elmondott szót. (bal old...

Ki merné más szemmekkel látni  az ismeretlent, fényözönt a sötétben, ahogy minden, amit tudni véltél, csupán kicsiny gyufaszálnak minősül egy üvegskatulyában. Hogyha azt mondanám: sokkal több van a könyvek megírt lábjegyzeteinél, elhinnéd nekem? némi idő áll közöttünk, méretre szabni évszakaink éjszakai váltásait, látszatra lehetetlen, mert nem létezik. Találkozzunk hát akkor, azon a különös napon, hol a város most alszik, de abban a pillanatban, hacsak egy órára is, felébred,...veled. Ugyan már, ha idegen arcok különb igazságairól bólogatnak, ne kövesd őket, mert tágas a horizont, és festményed rámája mely mindent körbezár, egyszer el is törhet.

Fogadj el, ahogyan mások is elfogadják bűnbe mázolt, tökéletlen testüket. Szörnyeim hátrahagyom, egyedül is boldogulnak. Hiszen te jobban ismersz. Veled többet érnek a fehérbe borított évszakok, Ma már nem zavarnak kőből faragott szobrai a múltnak, tudod... ma már szabad vagyok.