Magamról

Portré helyett

kit is érdekel,

hogy ki milyen módon

nézi önmagát a tükörben,

hiszen senki nem vagyok,

és egyetlen értékem pár szó, 

melyet elejtett a holnap.

Ne maradjon nevem sehol, nap

sütötte arcom takarja el árnyék.

Magamról sokat mondhatnék,

de a sok másnak kevés, és nem

mutatom önmagam egy állványon

ahogyan épp mások szeretnék.

Hagyom hát, maradjon e pár sor

neked olvasóm, s ezt a kevés időt

melyet ajándéknak szántak,

hadd éljem le kellőképp.

Almafaragó

Ki tudná pár szóval elmondani mi fán terem önmaga. Még egy perszonifikált almafa sem mondhatja hogy kicsoda/micsoda...ugyanis a tisztességes almalopók vagy henyélő napszámosok tudnák csak kategorizálni azt a bizonyos fa termését. Beleharapnak egy jó darab pirospozsgás almába és ha jó, mind megeszik, ha rossz, akkor meg visszakerül az Alma Materhez.

Na és itt a lényeg kedves lírát barkácsoló ember (kedves homo poeticus). Nem a fa mivoltán kell ítélkezni hanem a termésen. Első látásra sosem lehet ilyet kérem, persze tudom hogy előfordult már mindenkivel, legalább egyszer (mint mikor éhes az ember és mindent megeszik). Hogy zamatos, keserű, savanykás, édes vagy romlott a tiltott gyümölcs, azt a fogyasztó döntse majd el.  Előfordul hogy közrejátszik az erkölcs és tudás, na meg némi pimaszság mely formát ölt egy gyűrött papíron. A szavak egymásra találnak, és valami szöveg születik belőle. Utána jön csak az igazi munka. Nevezhetetlen az érzés, mert tudod hogy a sajátod.

Én és a művészet

Ösztönözzük egymást, mármint én és az art-mániám, hogy a legjobbakat hozzuk ki önmagunkból. Addig kell faragni egy verset (ha egy falra írod) míg le nem esik a vakolat, és csak azok a szavak találnak otthont a versfreskón melyeknek ott kell lenniük, természetesen míg újra le nem fested, mert az is megesik/leesik. Mégis érdekes a folyamat, ráismersz önmagadra írásaid által. Hát ez lenne a cél, viszont ha már mások is benne látják magukat és felkapják fejüket hogy „hoppá” ez akár én is lehetnék, vagy kívülállóként figyelik meg az eseményt, egy speciell érzést és azonosulni tudnak a helyzettel: akkor már, barátom, jó irányt választottál. (biztató monológ, a-féle hátveregető motiváció nekem)

Az önbabusgatás bármennyire is jól hangzik még sem elég ahhoz, vagy nem ér annyit mint egy alkotótársnak a véleménye, szubjektív nézőpont stb. Hát nem esett messze az alma a fájától, valahányszor egerem görgetem mindig visszalandolok az oldalra.

Eredendő dendrológia

Hat évesen megkérdezték tőlem:

– apuskám mi leszel ha nagy leszel?

Erre én azt válaszoltam hogy költő.

– hát az ne legyél fiam mert éhenhalsz!

Szenti-mentalista vagyok, olykor hiper-szimbolizálom azt is amit nem kéne és e miatt vágom úgy rendesen magam alatt a fát..na hát. Szép a lelkem, első versem ötévesen disztihonban tiszti-modeban diktáltam nagyanyámnak.

Teltek az évek, s jöttek a szóseregek, a satuba szorított alvatlan éjszakák, számtalan cigarettába fojtott hajnalok, múzsák után hátrahagyott melankóliába és levendula szagba iktatott lepedők, majd a természeti teregetés egy napsütötte délután eldöntötte helyettem hogy a költő, poéta, bárd vagy szóatléta manapság nem hivatás (bármennyire is tiszteletre méltó ha valaki annak szólítana). Tehát nem tartom magam poétának, inkább a-féle szófaragó, néha szófarizeusnak vallanám magam.

 Negyed évszázadon már túltettem és már nem vagyok félisten, sajnos nincsenek már bennem „Sturm und Drang” elképzelések, Atlasz hegyén hátán tartogató, világmegmentéssel foglalkozó egzisztenciális gondolataim....

Dehogynem, 

Folyt. köv.