Reiyel fiai

Fekete madár, a mennyei Istent köti össze az emberi világgal.                          koreai mítosz Egy könyvjelzőben találtam rá váratlanul, egy elhanyagolt kötet közepén. Megfordítottam, a hieroglifák között leskelődött a magyarázat. Persze nyomban ráismertem. Piros madzagra kötött, egyetlen keleti ereklyém egy bevont papírban s a rátűzött aranyozott medál, fekete körvonalakkal ábrázolt egy három lábú hollót.                      made in Korea Ez is ritka, de tisztán emlékszem: nyár volt, hőség hízelgett a szecesszió  városában. Ilyenkor szoktunk sétálni az árnyak útján a folyóparton, ekkor rügyeztek az almafák, a bazilika menti magnóliák s ilyenkor találom meg minden évben, akaratom, te benned, majd önmagamban. mint ez a bejegyzés egy familiáris tárgyról egy régi könyv közepén, hol is...

Mit számít az ha magyarul káromol a türelem, ha saját bőröd alá férkőzik a nyelvtelenség. Bárcsak egy templom ministrásaként élhetném le életem hátralevő némafilmét, hiszen pénzt kéregetnék az igaz és aligazgató hívőktől, (mert alibim a fehér zubbony!?) Néha ott vagy ahol lenned kell, hol fent hol lent inog a változékonyság mozaikablakod felett, és te csak nézed. Bicegő verslábán botladozik Isten...gondolom, s mégis egy szál kopott kabátra vajra a megváltást. Tudod, sokszor magam alatt vágom a bitófát, mint te is, mint mindenki más aki a jóból ritkán talál eleget, azt az átlátszóan érezhető érzést, ahol megpihenni jó egy ünnepi ebéd után, ahol senki sem idegen, vendég. Foglalj hát helyet, mondok valamit: Te vagy a lányom, húgom, anyám, elfelejtett antihősöm rejtelme. Téged nem nyomnak el a késő esti beszélgetések, az elfecsérelt éjszakákba rajzolt nagyvárosi évek. Te vagy a jóság megkeresztelt igénye.

Betolakodott a tél imént. Az ablakpárkányon feküdt kristályvilágom egyetlen mikrokozmosza. Ez volt az első idén, és pár ezer pehely követi a ritust: előbb lehullnak az égből, mint csipke-fehér ruhájú, piruettező balerinák, majd egymásra találnak a táncban, ahogy lassan földet érnek... Pár pillanat az egész, talán egy fél óra a hideg bádogon, és minden másodpercük megannyi élet. Befejezetlen cigarettám elnyomom, nehogy egy sistergő parázs elrontsa azt, ami rövid időn belül elolvad, elpárolog, gyermekkorom fehér-bundába öltözött városában.

                      Molnár Zsoltnak Senki sem ítélkezhet maga felett, sem mások, sem az életképzet mestereinek vélt emberek nem taníthatnak semmire. Csakis te, te egyedül szabadulhatsz meg padlásod morbid angyalnak öltözött démonától. (nem vagy egyedül) Kezedben a toll, és sok száz tiszta gondolat, mi eléd terül. Mert minden szóban benne vagy, olykor minden reménytelen, és világod székhelye sokszor szétomlik, Atlantisz elmerül. Méla, zavaros napok taposnak el néha, évszakok színjátékai szavalják az elmúlás bársonyát. Könnyű, tiszta lélek árnyékába rejted a halhatatlanságot, engedd el, engedd hogy fölemeljenek a padlóról, vagy add tovább, hadd hordják mások, legalább egy darabig. Figyelem ahogy a sok levélnemzet, piros, barna, narancssárga, föld felszínén táncot járnak. A szél a zeneszerző, a fák a kvartett és a közönség a mennyezet. Kikopott vándornak útja,...

Sötétbe mázolt fényfoszlányok irányában haladnak lépteim. Lassu haláltáncot járnak az utcalámpák, majd egymás után elalszanak. A hajnal nyávogását megriasztja egy autó, percek ketreceiben pislogó jelzőlámpa jelzi az ujjá született reggelnek: ébredj kedvesem.

Türelem, bölcsesség és minden más ilyen biztató szó, ami néha kihoz a sodromból. Egy kancsó bor sem lenne képes, életképemben rendet teremteni. Mennyi dráma! A nagy Kaján is így állt ám, lóháton kergetett az őrületbe, szembe néztem vele, de ő hallgatott... hallgatott és bólogatott. Elfásult mozgásokkal tovább bökdösöm magam a reggeli fény felé. Egy csésze kávé, két kanál cukor, füstfélhomály. Szőke hajad simogat most. Talán elképzeltem, de csakis miattad van mindennek értelme, tisztán látom, és csakis veled szeretném ezt a nevezhetetlen, néha édes, néha keserves érzést átvészelni. Mi van ha elgondolkozzuk pont azt amit nem kéne... Féljenek és töprengjenek ezen mások. Jeleket figyelek, türelemmel tűröm fel katonakabátom újait, és pofán is vágom azt aki azt merné mondani „lehetetlen” Ki tudhatná hogy minden  kitervezett utazás... egy sötét éjeli csillagkutatás. Add hát kezed, most csak fáradoznak a csillagok, ...

Ma Ady est volt, s tavasz kóborgott az utcán. Ahogy a színház stúdió termébe lopakodtam, pár baráti arc merült fel a tömegből. Még ha szellemileg gazdag hétvégét is hozott a jegyre felírt sor/helyszám, valami hiányzott. Valami azt súgta, hogy nem a megfelelő városban tartózkodom. Egy beteges ember életé zajlott le szemem előtt. De ha a szerelem beteg napokat tartogat tarsolyában, akkor szélsebességgel utána szaladok, érte megyek, és utazni fogunk, megmutatom neki a világot, hiszen parányi e Föld, és jó emberekkel mindig is lehet pár jó szót váltani. Emlékszel még, teát ajánltál nekem, és én cserébe egy csókot kértem tőled. És csak úgy, azért is megcsókoltalak! Ma csak csókmentes teát főztem, és ahogy a forró ital simogatta szám, valahová elkalandoztam. Talán említendő eseményben volt részem egy irodalmi kávéházban. Pont egy zenész/révész vagy zeneszerző mesélt szülővárosomról, faházak és templomokról. Csupán én hiányoltam magam ...

Betonszínű ég volt tegnapom városában. Hangulatom az idővel változékony, akár e alkony, mely mintha életre kelt volna egy XIX. századi fekete-fehér fényképben. Igazán üresen és senkinek érzem magam, ha nem jöhetek tehozzád. Bevallom, az az egy tárgy...legyen egy könyv, sapka, akár egy nylonzacskó, mit véletlenszerűen nálad felejtettem, képes legyen kivárni a következő hetet. Én nem vagyok oly türelemmel bélelt. … ........................ Szükségtelen égitestnek minősült ma is a nap ...fény nélküli szürkével ecsetelt Vasárnap. Pár emberforma búval tömött jelmezt vesznek magukra, és sziporkás szavakkal szidják útjukat, maguk alatt tapossák az éghez hasonló színű betontalajt. Leülök egy padra, figyelmem rájuk eresztem. Kis szünet...talán a város is kifáradt, talán az emberek is. Pedig ők nem is tudhatják hogy a nap bennük található fényszikra, ugyanúgy ahogyan benned is. Még ha szemeid ezt titkolnák is, bennük megtalálható rag...

I. Nem hiszek a halálban, ugyanúgy ahogy mások sem hisznek az életben. Tudják, ott lappang valami legbelül, és az ablakhoz vezető út nehézkes léptei fékezik lábuk. Begyökerezett álmuk valahol. Ó te csak tudhatod, ez nem cél, nem egy betervezett dátum naptárodban, melyet kedved szerint megváltozhatsz. ---------------------- Természetes kell legyen az egész: nevezd akárminek. Nézheted egy feladatnak, vagy akár útitervnek ami téged jobban jellemez... Mások csak filozofálni fognak arról amit ők nem tettek meg saját magukért. II. Ki véli tudni ezeket a dolgokat ha nem más mint aki élt és halt is. Mind a kettőhöz kell érteni, de hát ehhez nincsen szakértő, vagy egy használati utasítás, vagy egy díszruhás szorgos szolga aki az ő ígéretét hirdeti éjjel nappal, egy aranyozott épületben. Magánszakállra kell felvenni a világot, majd köpenyét, mellyel megóv gyermeket és anyát. Fogvacogtatva kell küzdeni ig...

Csak az idő ugrott egy számmal a jövőbe, én lekéstem a vonatot. Füsthomályban éltem annyi évet, de milyen büszkén... Remélhetőleg, s főleg az számít most, hogy hova tovább. A balszerencsében hívő pénteknek fogalma sincs hogy mennyire bal lábbal kelt előkelő úr. A szombat kigyúrta az Istent. Még ha ugyanannyi szerencsés hét vég előtti nap találkoznék vele, el is mondanám neki: - te hülye vagy! majd bocsánatképpen, felfeszíteném keresztem a legközelebbi dombra. Onnan nézzek szembe a világgal, és imádni fogom. Ugyan már! Ez egy elcsépelt fogalom. Hinni fogok, igen hinni: Istenben és emberben.

Őszanya gyönyszeme sír, utolsó alkonya vérszínű pír, bölcs szavát gyermeke őrzi tovább, levelek harsonát érzi a tájba olvadó kristálypihe. Szűz lánya szél hozta hófehér évszak. Csókjától pirosló tenyér marad, arcára ráfagy a harmat, s ezüsttakaróval körbetakargat. Téli álomban alszik a nyugalom, hó fedte fákon, házakon, utcákon. A szeretet békét varázsol a szívbe. Jégkardot teremt a szellő, ívbe hajtott fagyfoga folyókat hímez, s a gyermek ajkára mosolyt színez.

                        Szandra Maynek                            (Kinde Annamáriának)                                             Légballonnal repülök tehozzád barátom, pezsgő városom, Hanover központjában sétál a november. A ködben ébred a tél első lehelete. Hópihe fedte hazámat ott hagyom, és napsütéses őszfoszlányokat keresve, szél vezette utam, fényfelhők irányában feléd lebeg. Talán el sem hiszed nekem, hogy mennyi helyen jártam kedves, mégis erdőkbe öltözött városod a legszebb. Csak átjáró vagyok e helyen barátom, Sárga, piros, barna levelek színtáncát dalolja az elmúlás. A búbánatot hagyjuk a franciákra, ők értenek hozzá a legjobban, s a rossz szándékú oroszokhoz képest, az olaszoknak képeslap az éle...

Papír ablakon tekintélyek fagynak meg a tél első leheletére. Fehér asztalterítő terül a Rákóczi térre, s rövidebbek a napok. Mond azt, hogy te vagy a másik én, és én a másik te. Az ajtó küszöbe nyitva áll, várja hogy még egy valaki.... rátaposson, és csak meri remélni, ez volt az utolsó én. Más látomás lennél ha visszaforgatnád az időt, de nem most, nem itt. Sötétedik, az erdőben fákra kapargálod hogy megtaláljanak, vagy az is lehet, hogy önmagad akarod megtalálni a fák között. Megkérlek vigyázz magadra, nehogy a sűrűben elveszisd. Itt leszek veled, mint útmutató segíthetek. Jeleket hagyok minden fatörzsön, leveleken, majd csendben suttogom neked. Indulj tovább. Egyedül te vagy felismerésed eszköze. önmagad ösvénye.

„Semmit nem lehet megtanítani egy embernek. Csak segíteni benne, hogy rátaláljon önmagán belül.”                                                            Galileo Galilei „Eppur si muove” Elmosódott arcod árnya, szürke falra festett rajza, pár szétfoszlott pergament, emléked zsenialitása, te orjás, csillagokat figyelő titán. Gaia öreg lett, és mi is feledésbe merítjük értékeit. Már nem úgy nézünk ő rá, mint egy anyára. Az idő végtelen gyermekei voltunk, változtunk, akár az ember kegyetlen pusztító, degradáló jelleme. Háborúval, fegyverekkel tiporjuk el lassan, és óvatosan maradék érzéseink napfogyatkozását. Sötétbe borult arcunkról egy utolsó vércsepp hull le e Földért, s az igaz bölcseknek nem vetnek ágyat. Szemünkben lelt parányi jóság mohósággá változott, és a felebarát fogalma...

Tisztelettel az elhunyt Pénteknek Robinsont most kiszámítva, Román nóta szól most- fráte! „Doina Haiducului” (Agyatekert átdolgozás) Szabad a szívem testvér, Reszketnek az égen a csillagok Isten,  hát semmit nem kérek, Csak e szellő simogatása Legyen  szabadság szerelmem, Szól e nóta úgy vélem. A csobogó víz visz tovább, Búzakalász hajol meg elébe. Puska legyen hitvesem, Egyetlen hű kedvesem, S a természet testvérem. Legyen mindhalálig lelke Velejáró fájdalom ének. Rakd hát a pisztolyod  szíjadba, A bojár a vásárban vár már, Túl sok pénzt tart erszényé. Váltságdíj legyen fejére. A tűz álma csillagokat teremtő Vágy,  egy forrás csobogása. Az erdő együttlétünk óvadéka. Isten,  hát semmit nem kérek Csak e ártatlan népek harcát A francos fenében feledni. Da ! lai-lai lárma vágya.

……………….. Magyar földeken Hangzott múltunknak Dallama, s most Úgy tűnik, minden parázzsá változik. Üvöltésem rühellem. Égi kandallónál Nagyapó álldogál, kezem vállára teszem, S azt kérdezem: Mi értelme? Az egész életem rühellem. Ő rám mosolygott, S csak azt mondta: TÜRELEM Rózsát terem. 

„Halottá rajzol, s levakar, hogy élhessek, indulatomon a féket hogy oldjam meg”                                  Szilágyi Domokos Mire vár az élet szemlélet, kezedben egy szén darab, feketére szürkületig satírozod a holnapban a múltat, ugyanakkor a jelent oly egyszerűséggel fested meg. Ez volt hajdan talán, derengve üt meg a Gutinon a guta, s a Bányai- csendéletet senki nem nézi már meg. Formailag tökéletes ne legyen, mert az ma a trend, ha oda köpsz egy színfoltot s azt mondod hogy művészet: bravó! – tapsolnak hét kézzel, csodálatos hipster bűvészek. Elhagynám e földet a következő űrvonattal ha tehetném, de jegyet nem adnak, bezárták az ajtót a józan észnek.

Széthasított szív egy tükörben, nem vágyhat csodákra. Abszint, absent-minded... S a gondolat homálya hozzád taszít. Hogyan is mondhatnám mit érzek irántad, mikor jómagam sem tudom hová visz ez a kamasz tavasz. Hagyom hát, vigyen messze, vigyen hozzád szamárháton. Roncsolt szívet szedek neked, a betonba öltözött  földről. Pár dilibogyó meg nem öl, csupán saját árnyam. Megadott időben, Megadott helyen, Terád vártam.