Betonpréri
(utcasávi vágta) Mérlegen méri magát a város, többezer csizma csúsztatja naponta kopott talpát az utcán. Ábelt elnyelte már a rengeteg, nem maradt más, csak Káin, ki saját jövőjét verte agyon, míg gyermekei fülig érő sárban hemperegnek, persze selyem pizsamában. Majd tisztába teszi őket a környezet, egy Dostojevskij e.book-furdalás, vagy Struccként ássák fejüket a homokba, de kérem, a városban hol lehetne homok, ja a strandon: hát nagyon úgy néz ki, így nem jutunk oda soha. Mert a parton épített Kafka Kastély, bármikor összedőlhet, s ha ötperceként bámulunk egy képernyőre, attól még nem kerülünk közelebb pixelcéljainkhoz, s az összedőlt ballbástyát sem elég kivágni a képből, kivárni, míg az utolsó erődítmény összedől, vagy rátaposnak. Nem, nem elég vinni magad az árral, fejet lehajtva hunyorogni az úton. Ha valahány jelzőlámpa pirosra vált, ne siess, ha siettetnek, bárki kiált, hisz emberi ösztön a kitartás, a hit