Kinek könyvtár, kinek kőtér

És aznap Anna megmondta Kelemennek:

te kőmívesek és régies szavak mestere,

menj ma légyszi te a falba, egy cseppet.

Hadd ünnepeljek, szülinapom alkalmából,

malter és muter nélkül, falatozzak egy keveset.

Sajna nem engedett Kelemen e kellemes,

Ínycsiklandozó szavaknak eleget:

NEM Lehet te Anna,

vár az Alma Malter!

Manapság hálózat nélküli falakat építünk,

és boldogan csaholunk, míg tart a jel,

míg elbír minket az anyaföld, míg be

nem pelenkáz a természet, és amit

eddig tanultunk, tudunk és tudhatnánk

 holnapra ledőlhet, mint hiába kivágott

fát, ki ott fekszik a sárban és várja az esőt,

vigye tovább, messze juthat még az árral,

és útközben, az az vízközben spekulálhat:

hát ki viszi át a tölgyfát a túlsó partra,

lesz e még folyó mentén félkopasz költő,

vagy forradalmár, diák és vándorszínész,

3 az egyben, s a szemtelen szomszédja,

Fenyő Jenő meddig lesz még örökzöld?

Ha ne adj Holdanya, mégis eljut a nagyvárosba,

oszlopként hordozná vállán a fényt a sötét

városban, meleget hozna egy házban, ételét

sütné meg a folyton romboló mozgófáknak,

lehetne iránytű, idegenvezető az eltévedt

barmoknak, hőségben menhely, és betegen

oldalakra feldarabolt tudásnak testőre.

Anna állítólag kijutott börtönéből és faképnél

Hagyta Kelement, Manólét and Co., átölelt egy fát.

Majd kiderül, hogy e fránya ballada hogyan

szabja magát rá erre a betonkorszakra.