Két világnak metszéspontján

Langyos víz folyik a kádban,

elmerülsz mindennapjaink

problematikáiban, majd

elengeded magad.

Gondtalan érzés simul hozzád,

vétkeid a gőzben megtisztulnak.

Elszáll az otthontalanság,

egyé válsz a vízzel, könnyűséged

formáján túl akár a pára.

(távolságaink lényege a közeledés)

Lehunyja két szemét a tudat.

Vele vagy most, egy banánszínű

kenuban evez a bizonytalanság,

s félelemmel ötvöződik az öröm.

Csak az irány ami kétségtelen,

és hogy ő még jelen van.

Hátat mutat egy galamb a múltnak:

Két világnak metszéspontján

fölszáll a gőz, hallgat most a sirály,

ritka tájszólásban suttog a Delta.

Valahol itt és mégis messze

evez két ember az árral szembe,

mert minden kétoldalú történet

előbb utóbb kikötőben landol.

jobb oldalon)

zöldeskék festményként mosódik

el arcod, ahogy hullámok árnyai

rajzolódnak a délkeleti tájban

majd elnyeli őket a horizont,

mint tenger a három folyót,

mint számtalanszor elmondott szót.

(bal oldalon

az égő nádakra ecsetelt pokol,

gólya lábakra maszatolt kárhozat.

Hát legyen! Nem foglak már szavakkal

bántalmazni sem isteníteni, és azt se bánom

ha a következő kanyarnál kiugrassz.

Megtart és újraéleszt a víz,

fantáziám korlátlan tájképében.

Sötét éjszakákba fáradt a nyár.

Középen az időtlen galamb,

csomókba számolt pillanataink,

két világnak metszéspontján.

VI. IJ műhely

(Jánosi Andrea festményére)