Ahol a hegy veled II
*
Fent
voltunk már, legalábbis gondolatomban, mert ki tudta von'
lihegés közben elkapni a levegőt és közben megmagyarázni
neki, hogy most csak a pár századik
méternél lehetünk, s még nem taposhatjuk az édeni étert.
Lépéseink egyre nehezebbek lettek, még ha az elején pajkosan
ugráltam is fel-le a dombon, a meredekebb részeken teljesen
lemaradtam, pár klikk egy okoskodó telefonnal, majd tovább. Olykor
hátranézem a völgyben folytonosan méretet csökkentő kis falura.
Már a nevét sem tudom, elmosódott a tájban. Útközben egy
harmadik lábra akadtam, és segítségével önmagam testsúlyát
kiegészítvén másztam tovább a masszív Mehmetet. Gyerekkoromban
szokás volt egy mogyoróbotot egy bokorból levágni. Mindenkinek
megvolt a saját mintája, kutyák közelében el kellet dugni,
legrosszabb esetbe a bozótba ejteni. Ne legyen száraz de túl
nedves se. Hazáig csupasszá szoktuk a szerencsétlen botot faragni,
x vagy plusz formákat vésni bele, majd kaszáltuk a pázsitot,
vertük a köveket vagy egymást vele. Jó móka, a vesztesek kéken,
zölden mehettek haza és szüleinek bemagyarázták hogy..á csak
legurultak a dombról, vagy egy medve elől menekültek és egy fa
törzsével találkoztak. Tudni illik az íródeáknak szüksége van
egy szeszélyre, tehát annak idején még botokra is formákat,
szimbólumokat írtam, manapság papír és a dohányozás virtuóz
szokásom. A pöfékelés pedig sosem működik ilyentájt, a
természet nem veszi jó néven.
Heten
voltunk, abszolút nem mitikus szám, heten mint a gonoszok, a hét
törpe, a hét angyal, a hét város(lakó) tartotta az irányt, na
vajon milyen irányt..a fentit. Numerológiailag lógtunk az Istenek
küszöbén, mégpedig a kabannák előtti utolsó száz méternél
annyiszor szólítottam meg a mindenhatót, többszörösen is, hogy
már vártam az Istencsapást. Nem jött el, így hát ettünk.
Körbeültünk
egy nem olyan görbe deszkákból gyártott asztalhoz. Biblikus
portré, három feminin és négy maszkulin osztogatta a városból
vásárolt, készített kulisszát. Mindenkinek volt székely
buletinje, csak nekem volt svájci, amit kölcsönöztem persze a
szatmári barátomnak. A tiszta levegő bizonyára egy telt hasú
emberből is éhenkórászt varázsol.
Még
a kocsiban megtörtént ismerkedési formalitás szerint az egész
Erdély plusz Párcium itt ült egy asztalnál és bámulták ahogy a
farkaskutyák vicsorítanak rájuk. Éhesek voltak szegények, itt
alig kaptak enni. Természetesen megetettük őket, mértékkel. Nem
tudni hogy az ember lenne e mohóbb az állatnál vagy fordítva.
Mindent nem adhatunk oda, mert akkor nekünk sem marad.
Kirajzolódtak
a hegyvonalak a távolból, ennyi béke, csönd és kutyaugatást egy
helyen rég nem hallottam. Bevallom, azt gondoltam hogy itt maradunk
örökre, kiélvezzük a ülést meg az állást és valamikor a
közeljövőben hazamegyünk...tévedtem.
**
Induljunk,
mondta a vezér miközben ült, követte a másik fele vagy a
lelke-fele, mind felálltunk tisztelegni a tanyagazdájának két
nyelven, elköszöntünk és hát mozogni kellet mert az idő ilyen
magaslatokon, nem előre, hanem hátra megy. Per pillanat, a februári
mínuszok hőmérséklete irányában tartottunk. Most hatan voltak
előttem, és én lennék a jóval hátramaradott, szerencsében és
energiától megfosztott hetedik bagós-törpe. Ebben a pillanatban
jöttem rá arra hogy az életben fontosabb dolgok is akadnak, mikor
pont egy nagyobb kő megtörte a létfontos gondolati-forradalmam.
Orra buktam.
A
hetedik elég távol volt a hattól, a szimbólumok jelentőségéről
sem volt idő, se szusz, ahhoz hogy közeledni tudjak a
igaz-hegymászókhoz. A párbeszédek hiánya csupán azért van
jelen, mert most koncentrálni kell, lépteid pontos kiszámítására,
akadályaid átugrására, és törvényeid megszegésére. Hé! Ha
Hó! Nem pihenünk!?
A
bánat sem válaszolt, s már helyet foglat bennem, a bú és a bánat
egybefőve. Hogy mi a csudát keresek itt, elöntött a méreg, és
egy fa kéregbe botladoztam. Káromkodtam. Nagyon rég nem
káromkodtam ilyen sokat és ilyen erőteljesen. Isteni(most nem
relatálom) érzés. A Klausenben meséltem Sándornak,
tulajdonképpen én csak amatőr hegymászó vagyok pajtás, tudod,
mikor még pihenni is szokás kicsit. Ezért nem próbálkoztam
matrózként csak dunai-hajósként, ezért nem voltam színész csak
amatőr, és pont emiatt nem lettem hotelmenedzser csak recepciós,
de te ezt mind tudod. Meg talán megrontott az alföld, mondta.
Kacagtunk.
Amikor
a hatodik emberfiát végre utolértem, pont egy lány arcát öltötte
magára, már ami a sál a sapka és a télikabátból kilátszott. A
Kolozsvárott születésű Editnek is mondogattam, számomra Rejtő
összes regénye kedvenc, kivéve a „Menni és Meghalni”. Olyan
volt ez a menet is mint egy mini-idegenlégió, az idő lelassult.
Panaszkodásaim értelmetlensége megvillantotta bennem azt, hogy
minek. Energiapazarlás. Tudtam hogy felhordani magam nehéz,
visszafelé csak könnyebb lesz. Igyekeztem, ahogy még eddig soha,
és mennyi dráma. Megpihentünk. Egy
félig-meddig befagyott forrásból vizet merítettünk
palackjainkba, délután egy óra lehetett.
Sándor
félig-kopasz feje fölött látszott a csúcs, lábunk alatt hó
fetrengett. Gyönyörű, mondta. A földekre szórt vattacukor
jelenléte felvidított, idén sem találkoztam sokszor nagyobb
mennyiségű hótömegekkel. Elindultunk tehát szép hazánkból, az
északi sarkra. Legalább is úgy tűnt. A tejfölszínű hó egyre
nagyobb lett, és nem sokára meg kell tanuljunk vízen járni.
Legalábbis puha, ropogós, szilárd vízen. Kár hogy Jézus ezt a
technikáját nem tudta átadni valamelyik apostolának. Tamás, a
főtörpe a number one mászó, Picurnak a barátja (kiváló emberek
ha mászás és vízjárásról van szó) ment elől, utána a
többiek és egyensúlyoztuk önmagunk a hó csücskén, nehogy bele
csücsüljünk. Lent az alföldi-városokban, hólapátolást
tanítanak ingyen, itt viszont a hólopakodást. Libasorban,
lépéseket kikövetkeztető zseniális mozgalom. Valaki többször
beesett a derekáig érő puha frászba, másvalaki, könnyedén,
mint egy balerina táncolva ment végig a fehér végtelenségen.
Folytatódott a pingvinmenet. Heten voltunk, mind mintaemberek. Ekkor
egy különös dolog történt...
***
A
Karolina téren sétált a tavasz. Helybéliek, egyetemisták és
turistákkal telt meg a macskaköves, szűk, óváros. Újraéledt
ilyenkor. A Corvin utca mindkét oldalán, kézművesek és
könyvárusok portékáit lehet megvásárolni. Mátyás király háza
ugyanolyan, csupán gazdát változtatott párszor az idők során.
Most még nem gazdagították a teraszok, kávézók, éttermek,
sörpincék és Parnasszusok közös színpadát. A barátok
templomával szembeni, néma obeliszk mesél most a városról.
Tudtommal az egyetlen szabad ég alatt megtekinthető műemlék, ahol
még látható az egykori címer, a Prága városához hasonló három
tornyos kővár. Hát igen a kommunizmus sok mindent elrontott azóta.
Aktuális címere, kék alapban egy Minerva szobor bal oldalon, jobb
oldalon, piros alapban, egy neogicsses nyaktiló szerű monumentum. A
penge helyett harang lógott a köteléken, és milyen szimbólum,
jegyezte meg az egyik költőbarátom, kivel pont a Deák Ferenc
utcán álló guillotin-ról beszélgettünk. Na de térjünk vissza
a címertanra. A kettészelt Minerva és Műemlék fölött egy
sárgában heverő megnyújtott farkas nyújtózkodott. Hát
ez lenne a heraldika halála?
A
hallgatással körbezárt tájékozatlanság bandukolt tovább,
legalább az egyik sörözője megtartotta magának Karolina
Auguszta bajor hercegnő, és magyar királyné nevét. Valamikor
nagyon régen, itt lófrált I.Ferenc császár és felesége,
leültek egy padra, megadományozták az akkori kórházat, majd
hazamentek, ahogyan én is. Már nem zavart a régmúlt és az
eljövendő. Egy gyerek felnevetett, szemében az öröm és a
tudatlanság, ártatlan zöld szemének az árnyalata, gagyogása,
többet mondott, mint akármilyen szó.
Irány
haza, a Klausen jelentősen tele volt, hegyet foglaltam az utolsó
szabad asztalnál.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése