Ahol a hegy veled III

Fekete ló

*

Ne add fel a hegyet, ha már rajta vagy!

Amikor azt hinnéd, hogy véged és nincs már visszaút, legyél szíves pillantást vetni a jelenlét egyedi mozgóképébe, hiszen nincs itt világ vége, csupán a hegynek van csúcsa. Tehát az előző kereszteshadjárat és jaj-mászás főszereplője észre sem vette, hogy feje fölött már nincsenek meredek dombok, na meg a vízen sem kell járni már. Megérkeztek oda, ahol embertelenül csodálatos látványokkal gazdagítja az anyaföld fiait és néhány lányát. Persze a Madonnák már rég megelőzték a csibészeket. Ott voltak már elől, a hegyeknek úrnői és Előd.

Kövesd a köveket, ugráld át a szemtelen patakok csobogását, és azoknak a jóembereknek legyél mindig az árnya, akik utánad ordibálják hogy, gyere már! Tehát valóban különleges látvány terült elém, mikor a csúcsra értünk. Sziklák alatt, havas vidék bámulta a tiszta eget a távolban. Fehér dunyháknak látszó óriások feküdtek körbe mindenütt. Ha már számukra szabad volt az ilyesmi, mi is leültük egy kőkupacra. A román hadsereg is velünk tartott, úgy értem valamilyen kőmonumentum állt mögöttünk. Egy hősies történetet is elolvashatott az ember, hogy mennyi méter magasan hordjuk pont az orrunk. Mivel a hős is hasonló a mindenható mítoszához, van aki hisz benne és van aki nem.

(ez itt zárójelben van hogy a pártria katonái által épített kőgerenda...na meg köveket hurcolt és harcolt valaki ellen, illene tudni ki volt az ellenfél de azt majd azt legközelebb mondom el... )

A levegő, hát azt ne is mondjam, olyan ritka mint a növények. Szóval heten voltunk, még mindig. Utolsó vízjárók a fellegek alatt. Eszméletlen hideg szél beszédét halhattuk. Valamikor még érthető lehetett e tájszólás. Ma már csak sejtelmes mondanivalója öregapáinknak, és az elfelejtett szónak. Eddig kétszer is azt hittem hogy megérkeztünk. Először a tanyánál, ahol kajáltunk, másodjára most.

Három a magyar igazság! Mondhatta volna Tamás, erre Előd szólt hogy induljunk. Előd feleségének csevegőtársa Picur volt. Nem tudni miről beszélgettek. A szellő a legfontosabb elemeket cenzúrázta.

Annyit viszont tudtam hogy kedves lány, az arcvonásai is azt mondogatták, meg Tamás is ebben a hittben részesült ha a barátnőjéről volt szó. Megfagy a hátad! -mondta Picur dideregve aki látta hogy vacogok. Dehogy fagy meg, hátizsák védi azt, ellenkezdtem. Valóban fagyásnak indult minden porcikám, hátizsákkal együtt s a fiatal csontjaimat csak egy póló és egy skót zászlós katonakabát fedte. A kék alapban fehér X-es zászló, speciel erre az eseményre volt felvarrva egyik kedvenc kabátom ujjára. Picur megállt, egy női pólót vett elő és kezembe nyomta. Nesze, nehogy már meghűljél, mondta.

A mínuszok közepette kezdtem örülni annak hogy ismét menetelünk. Örültem a pólónak ami ugyan derék vállam csücskén fedte be hátamat akár egy préselt sonka, de legalább volt valami rajtam, persze kabátomat leszámítva.

Úgy gondoltam sétálunk egyet a márciusi melegben, bottal mint az angol lordok, valahol Nemtomilyenshire dombjain. Tévedtem. Abban a pillanatban tanúja és túlélője lettem egy természeti jihádnak. Beborult. Imádkoztam volna, de minek. Itt tényleg közelállói lehettünk az ülésnek. Megpihentünk. Egy hosszú cigarettára gyújtottam. A nikotinmánia tradicionális szertartása sajnos nem sikerült. A gyújtó lángjaiba folyton beleszállt a Krivac, az a pimasz szél mely néha Moldáviából üldözi az erdélyi-hegységeket Havasalföld déli mezőinek mezsgyéjéig.

Pár katt után, hasra-feküdve, végre sikerült meggyújtanom a cigarettát. Egy szívás után jött volna a másik. Hát nem jött mert az istenadata Krivac elszívta azt helyettem. Természetes hogy a néhai pátosz és túlzások jelenléte is formálhatja a realitást, de most menni kell, jelenleg egyenesen és a lineáris masírozás most jól jött. A nehézségeken már túl tettünk. Vajon.

Most már egymásmellet gyalogoltunk, tapostuk a kemény földet a gravitáció ellenére is. Egy rádió tornyával futottunk szembe. Amúgy mit keres ez a Bábel torony pont itt a Senkiföld szigetén, kérdeztem Sándortól. Hát hogy a lenti pásztor, mobiltefonjáról fel tudja hívni a nyájat amikor bajban van, válaszolta. Beszélgetéseink közben eltűnt minden pazar jajgatás, a fáradság ami már szemünk héján bujdosott. Sándor elmesélte hogy mi mindent csinált az utóbbi években és lehetőleg mit fog csinálni: Potyamunkás leszek Németországban, ott jól fizetnek és majd eltartom magam egy évre három havi munkával.

És mit fogsz ott csinálni a Vaterlandban faggattam Sándort akit nemsokára Alexandernek fogom említeni. Még nem tudom, de mehetnékem van, jelentette. Értem, de valójában nem értettem hogy mért folyton a jó barátok mennek el messzire. Nosztalgiáztunk a középiskola angolóráiról, amikor ír, skót és amerikai akcentusokkal hoztuk a frászt a tanárnőre, a sok marháskodás, a szép jó idők.

**

Nyaranként nagyszüleim hurcoltak el a városból. Egy kis házban tölthettem gyerekkorom nyarait. Az áram annak idején nehezen került a dombra, és az az egy szál áram, egy hűtőszekrényt, pár villanykörtét és egy cirkulát futtatott. Nagyapám akit a falusiak Béla bácsinak szólítottak asztalos munkát végzett a fáskamrában. Fehér bajsza sokszor fűrészporral (keveredett). Mindig volt egy különös megjelenése. A városban öltönnyel és néha kalappal járt a faluban ugyan munkaruhában, de akkor is tisztelettel szólították a mesterembert. A kis kunyhó előtt egy szőlős bozót, és egy fenyőfából készített pad volt.

Éjjelente nagyanyámmal olvastunk, utána sakkoztam az öreggel. Számomra egyáltalán nem volt vén, csalafinta mosolya után tudtam hogy most sakkozás lesz. Leültünk, mint mindig vacsora után. Felsorakoztak a táblán a kis fabábuk, melyet ő faragott. Sokkal jobban szerettem az otthoni sakktáblámnál, mert tudtam hogy azt bizony nagyapa készítette, és minden bábunak van lelke. Nagy vereségeket szenvedtem míg megtanultam minden lépést, a logikus gondolkodás motorját. Különös jól játszottam a ló bábukkal. Kiszámíthatatlan egy figura, ki lehet vele cselezni a királynőt. Sose szoktam fehérrel kezdeni ha tehettem. Minden lépés egy gondolatmenet, és aki türelmét legelőbb elveszti, veszít. Olyan vagy mint apád, ő is és az apja is mind lovakkal játszanak, mosolygott. Általában ha veszített azt szokta mondani, úgy megvertél mint cigány a lovát. Aput csak részegen, János nagyapót még részegen sem voltam képes megverni. Mert fekete ló, nem vehet le egy fehéret.

***

Skarlátvörös volt az ég mikor épp kikukucskált a felhők mögül. Mindenképp megérte. Ha százszor is megbánod egy ilyen látvány pofánver és már minden panasz megszűnik létezni. Ami volt, és ami lehetne, mind lényegtelen. Ez a pillanat mondhatatlan ereje. Ahogy egy fotóművész aki egy egész napot feláldoz egyetlen tökéletes képéért, és mondhatod azt hogy klisé. Bárki másnak érték, mert ő nem azt látja amit te, ő megtapasztalta, kiharcolta azt hogy ott legyen, ahol épp te nem vagy. Technikáját imitálni olyan mint egy Monet festményt lemásolni. Lehetetlen. Nagyjából az írás is ilyen meséltem Editnek, az echte Kolozsvári leányzónak. Sokat dumáltunk a fővárosról, könyvekről és a mindennapok szimplicitásairól.

Most már haza kéne jutni valahogy, jelentette ki a vezér. Jól nevezték el az elődjei mert mindig a csapatnak az élén volt. És olyan fürgén váltogatta lábait mint egy nyúl aki a róka elől menekül. Valóban úgy éreztük hogy igyekezni kéne, a nap egyre halványabb színekkel büszkélkedett.

A mágus bot amit még a hegymászás elején fölszedtem még mindig velem tartott. Szokásom volt hazavinni ezt a botot és otthon lefaricskálni róla a kérgét, majd apu mindig elégette forgács helyett. Általában a mogyoróbot volt a kiválasztott segédeszköz de most csak egy száraz tölgyág volt a kezemben. Körülnéztünk. A szembeni szikla mintha egy Tolkien regényből lett volna kiszedve, a tetején elképzeltem egy várat. A kőerődítmény csak úgy bámulta a meredek völgyet, és mi is bámultuk őt. A két sziklának homloka szemtől szembe figyelték egymást. Eszembe jutott a tordai hasadéknak legendája, melyet székely nagyanyám mesélt volt régen. A mondák szerint Szent László Király a túlerőben lévő kunokkal csatázott a tordai magaslatokon. Annyi volt a kun, mint fű a réten s így a király visszavonulást kürtölt ki. A kunok látván hogy a király serege visszavonul, bátorságot fogtak és utánuk eredtek. Mikor már a remény és biztos halál fenyegette az uralkodót, megfordult, feltekintett a mennyezetre és Istenhez fohászkodott: Isten segéljen! Abban a pillanatban László mögött kettéhasadt a hegy s a kunok e csodát látván visszavonultak.

De most tényleg igyekezni kellet, hogy ne kapjon el botostul mindenestül bennünket a szürkület. Tájékozódásom szerint meg kellene kerülni a meredek sziklás árkot, és a következő dombkanyarulaton át leérni a völgybe. Javaslatomat nem hallotta senki csak a fák, az a pár mennykő ami városi csukámat rugdosta. A vezér ugyanis kijelentette, átvágunk a sziklás árkon hogy minél hamarabb érjünk le a völgybe! Semmi ellenvetés nélkül, mindenki követte Elődöt. Mert mikor is mondhatja meg egy írnok a vezérnek hogy mit cselekedjen, aki ugyanis jártas az eltévedés művészebében. A meredek szikla gyökeret vert lábamban. Városi csukám nedves csónakja sem ajánlta volna ezt a kamikaze akciót, pláne sziklamászó felszerelés nélkül.

Ami tovább történt...eszembe jutott a fekete ló, a sakkfigura mely többször is túljárt a királynő és bástya eszén. A kiszámíthatatlan L lépések, a veszélynek fehér agyara.