Az eltűnt madlene keresése

„Az idő az embereket átalakítja,

de a róluk őrzött képünket nem.”

                                 Marcel Proust

Két kötetbe gyömöszölt történetklausztrofóbia,

hol a szerző születése óta ismerőse, rokona volt

korának legfontosabb szobraival, levelezett velük,

illetve a narancssárga naplementét nézték együtt.

És úgy hevert a napszárított időpárnán múltja,

ahogy szeretné, ahogy a világ egyes részeit

magával viheti, s ha úgy esik, kitépi vagy kidobja,

s a legfontosabb talán: a kronologikus limit.

Mert ki mondhatja meg reggel, mikor fogyasztható

a kukoricapehely, ki diktálhat délután alvóórát

ezután, őszerinte este lehet igazán csak szabad,

délben és ebéd előtt is jöhetne egy madlene falat.

Ugyan sok sütibe telhet az eltűnt idő keresése,

egy pireneusi tájképben: egy hegyről letekintő,

leleményes fiatalember, nemesfémből gyártott

lábosban keresi bölcsességét az öreglétben.