Skatuja

„Minden lélekzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés.”

Pilinszky János

*

Hogyan is haladhatnék egy irányban veled,

mikor számodra nyugat, és számomra kelet

jelenthet valamit.

Megannyi álomban találom meg

kifestett arcod, mégis az idő

kisatírozott árnyalatai

radíroznak lassan ki

elmém színtelen

színezőkönyvéből.

Néha egy séta sem segít,

néha egy gondolat megöl.

Egy presszó kávé, egy reggelit

imitáló tányér terül tenyeremre,

és még benne találnak valahol,

ahogy a szélben felfeszített fák

az árnyékra vágynak olykor,

vagy ahogy a csapadék verejtéke

veri magát a föld felszínére.

Néked ez mind ismeretlen,

előtted áll, mégis tapintása

idegen, kézfogása érintetlen.

**

Hogyan is válhatnék jobb emberré veled,

ha vállamon hordalak mint egy elfelejtett

ereklye.

Mutogatlak és büszke vagyok

hogy ma még enyém vagy.

Egy piros ajándékdobozban,

elvárások, vágyak, és csalódások

kibontását halaszt a haladék.

Várhatnál még, kevés és kicsi

a rés ahhoz hogy belekukucskálj,

és megnézd mi lehetne benne.

Látod és tudod hogyha zárva

marad az árva doboz, nem lenne

fájdalom, nem lenne félelem, nem

esik bántódásod, és egy arasznyi

ragtapasz sem ragaszt rá a múlt

ha egy kicsit kinyitná valaki.

Pedig mind ez a tied,

és feltárni érdemes retró-lemez.

Tudod, saját szíved dobog a doboz

mélyén, s mind ennek ellenére

csak te döntheted el, hogy végre

kinyitod valakinek, vagy egy másik

skatulyába helyezve örökre eltemeted.