Egy tudós bűne
„Semmit nem
lehet megtanítani egy embernek.
Csak segíteni
benne, hogy rátaláljon önmagán belül.”
Galileo Galilei
„Eppur si muove”
Elmosódott arcod árnya,
szürke falra festett
rajza,
pár szétfoszlott
pergament,
emléked zsenialitása, te
orjás,
csillagokat figyelő
titán. Gaia öreg
lett, és mi is feledésbe
merítjük értékeit.
Már nem úgy nézünk ő
rá, mint egy anyára.
Az idő végtelen
gyermekei voltunk, változtunk,
akár az ember kegyetlen
pusztító, degradáló
jelleme. Háborúval,
fegyverekkel tiporjuk el lassan,
és óvatosan maradék
érzéseink napfogyatkozását.
Sötétbe borult
arcunkról egy utolsó vércsepp hull
le e Földért, s az igaz
bölcseknek nem vetnek ágyat.
Szemünkben lelt parányi
jóság mohósággá változott,
és a felebarát fogalma
is középkori legenda maradt.
„És mégis mozog a
föld”,
Te ezüst hajú börtönbe
zárt
tudós, égi testekkel
beszélő jós,
sámán, hitedért
gyilkolt meg tévhitű,
azóta semmi sem
változott, pár tudatos
nagyokos csodákat próbál
mesterséges
módon teremteni, magukra venni Isten szerepét
és lelküket eladni képes marketing-rituális lett.
módon teremteni, magukra venni Isten szerepét
és lelküket eladni képes marketing-rituális lett.
Kevesen járunk még a
jelek útjában, magány
ösvényein, látni képes
bolondok, naiv tollforgatók
egyike, kinek túl kell
élni e bolyongó bolygó ritmikus
körforgását, mert ott
túl a csillagokon egy másik világ
rejlik, és ugyanakkor
minden szemben, gyermekben ujjá-
született fény-remény
létezik. Nem vagy bűnös, te tudni
vágyó ember, vétked még
nem követted el. És ha a nap felkel,
emlékeznek majd rád.
Léted írása lesz majd arcod képmása.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése