Fohász a naphoz

Betonszínű ég volt tegnapom városában.

Hangulatom az idővel változékony,

akár e alkony, mely mintha életre

kelt volna egy XIX. századi

fekete-fehér fényképben.

Igazán üresen és senkinek érzem

magam, ha nem jöhetek tehozzád.

Bevallom, az az egy tárgy...legyen

egy könyv, sapka, akár egy nylonzacskó,

mit véletlenszerűen nálad felejtettem,

képes legyen kivárni a következő hetet.

Én nem vagyok oly türelemmel bélelt.

…........................

Szükségtelen égitestnek minősült ma is

a nap...fény nélküli szürkével ecsetelt Vasárnap.

Pár emberforma búval tömött jelmezt

vesznek magukra, és sziporkás szavakkal

szidják útjukat, maguk alatt tapossák az

éghez hasonló színű betontalajt.

Leülök egy padra, figyelmem rájuk eresztem.

Kis szünet...talán a város is kifáradt, talán

az emberek is. Pedig ők nem is tudhatják

hogy a nap bennük található fényszikra,

ugyanúgy ahogyan benned is.

Még ha szemeid ezt titkolnák is,

bennük megtalálható ragyogás

éltet holnapom vonatán.