Jégkoporsó

(Ovidius távozik)

Mint lábnyomokat a hullámok,

úgy mossa el a szót az idő.

És elfelejt a korszak, ahogy

kedves arcod körvonalait

hagyja el emlékezetem.

Csak a tengerpart marad,

hová minden reggel,

ugyanazon a sziklán

foglal helyet a látvány:

olykor csíntalan,

mint neveletlen kisgyerek,

vagy sértődékeny kisasszony

mint vihar mi szétzúz mindent,

akár egy görög tragédiából

kihagyott makrancos feleség.

Fortuna favet fortibus,

de mennyire tévedtem.

Hisz messze van már Róma,

s egy elvakított társadalom

pillérein táncol a parázs.

Ha valaha is visszatérnék,

akkor sem látnám már őt soha,

ahogy nedves homokba rajzolt

betűket átkarolnak a hullámok,

újra és újra.

Tehát semmi sem enyém

házam, családom, szavaim,

mind tiétek. Kudarcot vallott

bolond orátor mesél egy trák

faluban, öregek és gyerekeknek.

Barbár szellem a szabadság,

minden cselekménye arra utal

hogy nem egy helytől függ

a megnyugvás, a beteljesedés,

hogy otthonára talál egyszer,

mint termőföldre hulló eső,

vagy tengerbe hintett hamvaink.