Befüstölt beszélgetés Fábri Sándorral

(Transzcendens dialógus)

Egy mesebeli helyen,
két világ közti hegyen,
két folyó Szigetén,
két költő beszélget.
Ezt most nem én
mondom idézetben,
hanem ő, a nagy Fábri,
móka szónak mokahontárs
mestere, kérem ne tessék
az esti sóder névrokonnal
véletlenül összetéveszteni.

„Azon tűnődöm mostanában,
 hogy ott túl a versen
 egy más világ van,
 s míg én itten csak körmölök,
 magukba nyelnek kis,
 vidám börtönök.
 Hamvadó cigarettavég:
 fogunk e verset írni még?”

Bizony barátom, fogunk még,
de te azt már csak sejtheted,
hisz  bepottyantál nem is rég,
a túlvilág transzcendens
füstbe ment mennyországába.
Ott, hol verseid tovább írod,
és ha pár nap, évtized múlva,
már úgy érzed hogy nem bírod
szó nélkül hagyni e halandó
újoncot, súgd meg nekem,
és tovább szaporítom a szavak
elrejtett beszédét, azokat
a versen kívüli agyatekert
képeket, melyeket sosem
kedveltél. Na mit mondsz?

„Legyen rövidebb, ritmikus,
nem kell túl szimbolizálni
az életet. Érted mit mekegek?”

Tudom ember ne is mond,
látom kipihent aggyal állsz
neki, pöfékeljünk párat,
s ha netán beköszönt a vég,
akkor rágyújtok egy másikra.
pápaszemed vedd már föl,
én folytatom mit elkezdtünk.
Pár gondolat, pár cigaretta,
pár mókás kis megnemírt
karcolat festi le majd arcodat.
Emlékek betűivel rajzolom
azt, ebbe a  kis noteszbe,
nehogy delete-et nyomjak
szerencsétlen gépemen,
és elmegy minden rögeszme.
Mond már te Sanyi, hogyan
is kell jó verset írni?

„akvárium a jó vers,
melyben a szavak
átúsznak az üvegen,
mint szórakozott halak.”

Aha...de csak ha rövidek?
Nem hinném hogy szórekedésben
szenvedek, ha jól értettem mit
mondtál, az üveg az olvasó,
átlátható, átlátszó, beláthatatlan,
és a halak a szavak melyek ha
nem jutnak túl az üvegen,
nem születik jó vers és a szubjektív
tömegek csak vakarják a fejüket.
Nem értek egyet azzal hogy
a poézis, sorok, és versszakok,
nem maradnak meg az évszakok
agyra-főtt bográcsában, nem is úszhat
az egyértelműség enyhe akváriumában,
és azzal se, ha rövidek lennének, nem
fog majd bele kötni minden Kronstadt
kritikus mitikus ember forma, ki mindig
a jelent keresi az irodalom kellős közepén.
Sándor vagyok én is!
Ha talán nem is Petőfi, Márai,
vagy Fábri, lelkemben az vagyok,
hisz sokan jártak kicsiny városunk
hegylábánál, de senki nem tud róla.
Azt hogy dalolt itt már költő.
Kik is voltak azok?

„ Ó te zöldfülű, elsősorban járt itt
talpramagyar Sándor, Aranyos Jancsika
kőrösi Koma Sándor, Juhász Gyulu és
sokan mások, kik tanítottak, lázongtak,
éltek s haltak, Steinhard és Márton, őket
minden-Áron börtönünkbe száműztek.
és az utolsó Júdea-kán Elie Wiesel, aki
oltalmat talált Ameri-kán, ami után
megdobálták egy Nobel díjad - almával”

Te jó ég, ki a bánat tudta
hogy ennyi értelmes orjás
élt mi nálunk, beszélgettél
vagy boroztál némelyikkel?
Mit mondanak vajon a mai
fenyőpalántákról, ritkán
olvassák a csillagokat, más
dallamot énekel a szél is,
de ezt te már csak tudhatod,
vándor színész majd én leszek,
a nagyvilágnak nekimegyek pajtás,
és nem fogom imitálni az életet,
ahogy pont a mai emberek
csinálják. Nem is veszik észre,
hogy az Iza és Tisza szeretkeznek.
Egy elfelejtett szeptemberi történet,
hol a végén a cigarettavégből áradó
parázs tovaszáll, de az égő hamvat
még tenyeremen tovább hordhatom,
míg egyszer hozzám is beköszönt
az utolsó tél, s az én parazsam is
kialszik hazám sarkcsillagán.

 „Birkóztunk, és földhöz vertek
  engemet a csillagok.
  Összetörve keltem föl
  de boldogan hogy itt vagyok.

  Holnap leszedem az eget.
  Csillag, hogyha éktelen,
  megtanulja mit is jelent
  egy kis földi végtelen”