Időutazás

           Ha életed bármelyik pillanatát megváltozhatnád egy hétvégi időutazással, hova mennél? Fájó emlékeid törölnéd ki , vagy maga azt a megelőző momentumot semmisítenéd meg agyad féltekéből, és egy vidámabbat, boldogabbat telepítenél a rossz képek helyébe. Ha esélyt kapnál rá, kihez mennél?  Egy olyan valakihez aki tudod hogy szívesen lát: volt kedvesed, ágyasod, vagy legjobb barátod lenne az első ember akit meglátogatnál...

           Ide érkeztél...múltad városába, és az idő rozsdás masinája visszahozott erre a helyre. Kiszállsz a buszból.  A hangulatnak szaga ismerősen idegen. Minden ugyanolyan amilyennek elképzelted, mégis valami különböző. Időutazás egy sötét alagúton át, túloldalon tudod hogy fény vár, nem vagy benne biztos hogy eléred valaha, vagy lehet a fény is egy illúzió, egy legenda melyről annyiszor hallottál, de nem tudtad sosem magad elé festeni. Most viszont megérkeztél, és az idő sok mindent megjavít. Túlélted az utazást. Életed halvány árnyékát próbálod újra tapogatni, úgy ahogyan azt régen tetted.

  A város ugyanolyan maradt, csendes fénybe öltözött éjszakák városa mely hallgat. Nem mond semmit, mit is mondhatna, talán alszik. E nyugodtság helyszíne ébredező álom, egy olyan menedék ahová bármikor is visszatérnél. Régi emlékeidhez fűződő márciusi est, ahol a huncut nap játszadozik veled és arra késztet hogy kabátodtól válj meg, miközben a szél csak racionális emlékeztetője annak hogy meg fogsz fázni. Anyum sem mondhatta volna jobban „Kisfiam ! Vettél kabátot, sálat és sapkát ?” Hétvége van, szombat délután, és a Rákóczi sétálóutca üresen ácsorog egymagában. Talán elméd tréfát űz belőled hiszen más képet faragtál magadnak Váradról: hajdan itt buzgó fiatalság énekelt, dorbézolt és egykor huszárok haladtak át a Szent László téren, ahogy azt nagymamád mesélte egykor.

 Minden megváltozott : a Körös menti fűzfákat kivágták, a vár egyetemmé alakult(a fiatal generáció tanulhat most benne) ez így helyrevaló. Az egykori körös menti zsinagógát kulturális központá akarják avatni. Így kellene legyen mindenhol, emberek legyenek, egymást kisegítő emberek, nem számít hogy milyen nemzet.
Együtt valami ujjat építeni ahhoz hogy valahova eljussunk. Utópikus fogalom ahogy sokan gondolják, de mind ez még lehetséges. Valami felé haladni, ahol az értelem és a művészet maga a jó Isten, önmagunkban megtalált béke. Nagy baromságot mondott egy német filozófus ki szerint „Isten halott”. Pedig ő bennünk van, mindig is ott lesz: kedvesed tekintetében, gyermeked mosolyában, saját tükörképedben. Nem egy helyhez kötött entitás vagy valamilyen szellem aki arra késztet hogy mindig hű legyél és mindig felebarátod javára cselekedj. Ha márpedig mindenki felebarátom lenne és úgy is cselekedne, akkor itt lenne a Nirvána és mindenki idillikusan szeretné egymást , mint a Woodstocki hipisek. A szentháromság illetve ami nekik három szent dolgot jelentett ...a fű, a nő, és Jézus (Krisztus a szupersztár)

Szeretet érzése fogott el amikor a központban sétáltam, egyedül úgy magányos farkas módra vettem két kezembe az utcát és csak előre meneteltem. Ott voltál te is valahol kedves, velem tartottál de ahhoz hogy lássalak, egy másik időbe kellet volna utaznom. Lehetetlen. Tovább haladtam tudván hogy úgy is velem tartasz, emlékeimben mindig ott leszel, én angyal álmom.
Hogy is mondjam... valójában találkoztam veled rokonaid által, véletlen egybeesés hiszen nem szeretek zaklatni volt ismerősöket akikkel te is kapcsolatban voltál. Meséltek rólad és hogy nekik nem tetszett az a döntés hogy utunk szétvált. Túl furcsa az egész... az utca elején találkoztam velük, és az utca végén...mi lesz majd ha oda érkezem. Szerintem kezdődik egy másik. Csak arra vágyom hogy boldog légy. Tudom mondtad már az időkabinban hogy jól vagy és hogy nem jössz velem egy új világot megváltani. „In my secret life” veled vagyok és leszek is gondolom, de most el kel eresszél, el kell eresszem önmagamat. Tudom hogy mi a tehendö. Vissza kell mennem a reális jövőbeli világomba, ott ahol álmaim lánckosarát még meg tudom írni saját magamnak. Itt leszel még valahol verseimben, emlékeimben, jóságodban, mosolyodban.

Ég áldjon és őrizzen meg olyannak amilyen egykor voltál, te angyal, te elmémben idealizált tökéletes nő, hideg telek januári múzsája.

Fejemet felkapván elindultam vissza, oda ahová a jelen napsugara kristályfényt vetít majd arcomra. Csupán a jelen az ami számít, a „most fogalmában” újjászületett remény.