Maszkarádéj

Egy mozaikablak színparádét vetít a földre,

Ugyanaz a hely, különb boltozott barok

épületek alagsoroaiban sétál pár maszk.

Nem látható ki van alatta, mindenki más

más álarcot visel. Mégis a tied a legszebb.

Karonfogva mászkálunk egymás mellet,

„szükséges, sőt nem lehet élni nélküle!”

magyarázod oly meggyőzöttséggel, hogy

szinte én is elhiszem. Elvarázsol az idegen,

elkápráztat az ismeretlen arcok titokdala.

Az enyémet nem találom, talán sosem volt

nekem eféle tárgy, nem tartottam fontosnak.

„És akkor... kedves...én ki állok a sorból?”

A lány szava ajkamra száll, nevet a hold.

Szemében kétely, arcára szárad a mosoly,

majd így válaszol: „látod ő is álarcot hord!”

A teremben táncoló tömeg, füstgomoly

röpül az éjfél keblére, fény pára születik

a hajnal ölében, s a maszkabálnak vége.