BúcsúM.

„Mit tudhatsz rólam, ha szavakba foglalod

agyam kiszínesedő árnyékát a papíron?”

                                   (Fábri Sándor)

Egy utolsó bejegyzés tested átlátszó papiruszán.

Színes tintával beiktatott három szótag marad csak:

                                          Mivel tudnám kitörölni,

                                          Elveszhet a mélyben,

                                          Letisztul az éjben.

Nem gondolnék rád, ha irányítani tudnám szavam

szédítő ingerét, és komplett idegenként kezelnélek, de...

neved hallom az utcán, felnevetek

neved látom a luxus kirakatban,

neved hangzik el a színház mellet,

neved mondja a TV – magyar szinkronban,

egy tizennyolcadik században játszó giccses

filmben szereplő gentleman.

Ha minden szó, minden tekintet, minden esemény

egy K-vári nyári este, véletlen egybeesés lenne...

                                        Indulhatnánk akár Velencébe

                                        Nekimennénk a nagyvilágnak,

és a következő megálló egy Bécsi kávézó, hol a német szó

nem lenne idegen, csupán az emberek arca, és mit is érdekelne az

hogy ki milyen módon néz ránk...elítélő szemekkel pásztáznának,

si mi csak nevetnénk rajtuk, amíg a következő vassárkány vinne tovább

a végtelenbe. Ott, ahol minden elképzelhető veled, és kettős magányunk

egybekelne. Mind ez amolyan fantazmagória melyet mellőz a szerény realitás.

                                        De versem, nélküled szegényes bolond

                                        Arcot öltene, ugyanolyan lelketlen szöveg.

akár egy Davinci kroki ahol minden izom, minden árnyalat, tökéletesen

meg van rajzolva, de mégis valami feltűnően hiányzik belőle.

És ahogy a festményt, ahogy a verset, ahogy egy nőt is,

ha túlzottan meg akarunk festeni, írni, szeretni,

nem lesz belőle más mint egy erőltetett semmi.

Das wars für Heute! Ennyi.

Hogy mégis miért?

Elmagyarázni csak így tudnám.

És vagyok a minden, a mindennek része vagyok,

csak nem épp úgy ahogy mindezt te akarod:

Nem vagyok bűvész,

             tehát

       Nem hordok álarcot.

                 Tehát

             Nem vagyok Isten,

                      tehát

                  Nem istenítelek már.

(Egy vonat ablakán túl arcod homályát mossa el a zápor,

neved suttogását elnyomta a tegnap, egy búcsú memoir)

Nem én írom e verset, kezem az egyetlen eszköz.

Versemet te írod. Szavaid képzeletem hóhéra.