Brecht fordítás

Bertold Brecht

             Az utókornak

I.

Tényleg, sötét időkben élek!

Bolond az ártatlan szó. Egy sima homlok

Intoleranciára mutat. A nevető

Csak nevet, még nem vett tudomást

Az iszonyatos hírről.

Miféle idők ezek, hol

Majdnem bűn egy fáról való beszélgetés

Míg annyi gaztettet hallgatással körbezár!

Ki ott nyugodtan megy át az utcán

Valószínű hogy már nem is elérhető

Bajtárasainak?

Igaz: megkeresem még saját kenyerem

De higgyétek el: ez csak egy véletlen. Semmi

Amit tehetnék, nem jogosít ahhoz, hogy jóllakjak.

Véletlenül vagyok megkímélve. (Elveszek, ha kifogy a szerencsém.)

Azt mondják nekem: Egyél és igyál! Örülj annak hogy van mit!

De hogy is tudnék enni és inni, ha éhezőktől szedem el az ételt, és

Pohár vizem hiányolja a szomjazó.

De mégis eszem és iszom.

Szeretnék bölcs lenni.

A régi könyvekben írja, mit is jelent a bölcs:

Távol tartani önmagát a világ viszályaitól és e kevés

Időt borzongás nélkül leélni.

És erőszak nélkül kijönni,

Jóval megfizetni a rosszat

Vágyainkat be nem tölteni, inkább elfeledni

számít bölcsnek.

Én nem tudom mind ezt:

Tényleg, sötét időkben élek!

II.

A rendetlenség idejében jöttem a városba

Éhesség uralta az utcákat

Háborúk idején kerültem az emberek közé

S velük együtt lázongtam

Így telt el saját időm

Melyet e földön kaptam

Ételem, csaták közt fogyasztottam

Gyilkosok közt vettetem meg ágyam

Figyelmetlenül ápoltam a szerelmet

Türelmetlenül néztem a természetet,

így telt el saját időm

melyet e földön kaptam.

Az utcák mocsara vezettek korszakomba

Hóhéroknak árult el saját nyelvem

Csak keveset tehettem. De remélem, nélkülem

Biztonságban ülhetnek az uralkodók.

Így telt el saját időm

Melyet e földön kaptam.

Az erők gyengültek. A cél

Még nagyon távol állt

Tisztán látható volt, de nekem

Mégis elérhetetlen

Így telt el saját időm

melyet e földön kaptam.

III.

Ti, akik az árból fogtok majd fölmerülni

Melybe mi már elsüllyedtünk

Emlékezzetek,

Mikor gyöngeségünkről beszéltek

Sötétebb időkben is

Melyet ti mellőztettek.

Induljunk hát, osztályharcokon át, hol többször

cseréltünk hazát mint lábbelit, s kétségbe estünk

mikor csak igazságtalanság volt és semmi lázadás.

De mi persze tudjuk:

Hogy az aljasság utálata

Is félrevezetheti a tömeget.

Az igazságtalanság iránti harag

Is fűtötte hangunk. Ó, mi,

Akik a barátság padlóját csiszoltuk, de mégse

Voltunk képesek barátságosak lenni.

De ti, ha már odáig fogtok jutni,

Mikor az ember az embernek segítője lesz,

Gondoljatok ránk

elnéző irgalommal.

An die Nachgeborenen

 I   

 Wirklich, ich lebe in finsteren Zeiten! 

 Das arglose Wort ist töricht. Eine glatte Stirn 

 Deutet auf Unempfindlichkeit hin. Der Lachende 

 Hat die furchtbare Nachricht 

 Nur noch nicht empfangen. 

 Was sind das für Zeiten, wo 

 Ein Gespräch über Bäume fast ein Verbrechen ist 

 Weil es ein Schweigen über so viele Untaten einschließt! 

 Der dort ruhig über die Straße geht 

 Ist wohl nicht mehr erreichbar für seine Freunde 

 Die in Not sind? 

 Es ist wahr: Ich verdiene nur noch meinen Unterhalt 

 Aber glaubt mir: das ist nur ein Zufall. Nichts  

 Von dem, was ich tue, berechtigt mich dazu, mich sattzuessen. 

 Zufällig bin ich verschont. (Wenn mein Glück aussetzt, bin ich verloren.) 

 Man sagt mir: Iss und trink du! Sei froh, dass du hast! 

 Aber wie kann ich essen und trinken, wenn 

 Ich dem Hungernden entreiße, was ich esse, und 

 Mein Glas Wasser einem Verdursteten fehlt? 

 Und doch esse und trinke ich. 

 Ich wäre gerne auch weise. 

 In den alten Büchern steht, was weise ist: 

 Sich aus dem Streit der Welt halten und die kurze Zeit 

 Ohne Furcht verbringen 

 Auch ohne Gewalt auskommen 

 Böses mit Gutem vergelten 

 Seine Wünsche nicht erfüllen, sondern vergessen 

 Gilt für weise. 

 Alles das kann ich nicht: 

 Wirklich, ich lebe in finsteren Zeiten! 

 II 

 In die Städte kam ich zur Zeit der Unordnung 

 Als da Hunger herrschte. 

 Unter die Menschen kam ich zu der Zeit des Aufruhrs 

 Und ich empörte mich mit ihnen. 

 So verging meine Zeit 

 Die auf Erden mir gegeben war. 

 Mein Essen aß ich zwischen den Schlachten  

 Schlafen legte ich mich unter die Mörder 

 Der Liebe pflegte ich achtlos 

 Und die Natur sah ich ohne Geduld. 

 So verging meine Zeit 

 Die auf Erden mir gegeben war. 

 Die Straßen führten in den Sumpf zu meiner Zeit. 

 Die Sprache verriet mich dem Schlächter. 

 Ich vermochte nur wenig. Aber die Herrschenden 

 Saßen ohne mich sicherer, das hoffte ich. 

 So verging meine Zeit 

 Die auf Erden mir gegeben war. 

 Die Kräfte waren gering. Das Ziel 

 Lag in großer Ferne 

 Es war deutlich sichtbar, wenn auch für mich 

 Kaum zu erreichen. 

 So verging meine Zeit 

 Die auf Erden mir gegeben war. 

 III 

 Ihr, die ihr auftauchen werdet aus der Flut 

 In der wir untergegangen sind 

 Gedenkt 

 Wenn ihr von unseren Schwächen sprecht 

 Auch der finsteren Zeit 

 Der ihr entronnen seid. 

 Gingen wir doch, öfter als die Schuhe die Länder wechselnd 

 Durch die Kriege der Klassen, verzweifelt 

 Wenn da nur Unrecht war und keine Empörung. 

 Dabei wissen wir doch: 

 Auch der Hass gegen die Niedrigkeit 

 Verzerrt die Züge. 

 Auch der Zorn über das Unrecht 

 Macht die Stimme heiser. Ach, wir 

 Die wir den Boden bereiten wollten für Freundlichkeit 

 Konnten selber nicht freundlich sein. 

 Ihr aber, wenn es soweit sein wird 

 Dass der Mensch dem Menschen ein Helfer ist 

 Gedenkt unsrer 

 Mit Nachsicht.