Reiyel fiai

avagy úti-metamorfózis Teveállomás, hol futni kell a púpos után, és minden négylábú jószágon maratonszám lóg három helyen, nehogy eltévessze az ember, hogy melyik állat után kell szaladni. Mert ha kidob a buszból a türelmetlenség, hol már THE BAKTER MAN is megunta az életét, elhagyván a bakteri premisszát, akkor észre kell venni a párhuzamosság komikus jelenlétét egy kulturális sivatag kellős közepén. Még csapdosó púpőstevén is hamarabb eljutni Kairóba mint Kisbács indusztriális könyörtelen körzetébe. Hisz Kafka már jó pár éve elérte a Kastélyt, megunta és hazament, Wolf is táncra perdült a világítótornyában, majd megunta és elröpült. Ady Endrét is már utolérte volna a szifilisz. Szürkébe öltöztetett apát lapátolt a Horeán 1 , s az utcán, egymásután feszes sorban álló autókaraván várta, hogy véget érjen a nyár. Mert megállt az idő és vele együtt a türelem ordibált momentán jobb oldalról bal-fülembe. A sztráda nem kímél meg senkit ...

Legyünk hát olyanok mint a víz, minden halmazhoz alkalmazkodó, folyékony, végtelen, irányában magabiztos kontinuitás. Hátrahagyva a formát. Elképzelhető ugyan de megvalósítható e gondtalan érzés? Ahogy ez a folyó: nem kell mást tegyél, a hullámok figyelése közben eggyé válsz velük. és minden olyan egyszerű, ahogy e kéz is mely néha nem tudja mit cselekszik, s ha mégis tudatában lenne, talán nem is úgy cselekedne, mert megfontolt gondolatok peremén ücsörög a kétely. Maradjunk hát itt, még kicsit talán, néhány part legyen olykori kikötőnk, álmaink menedékháza a természet. Elégtételeink megkérdőjelezése, hogy hol vagyunk, lehetnénk, lehetőségeknek absztrakt matematikája csupán. Hisz nem egy eredmény számol fel a végtelennel.

ne higgy az ócska szavaknak a mindent megmagyarázó lábjegyzetek illúziójában. -RÉM- álom volt, semmi más. levelet írtam neki, de ahányszor befejeztem egy új álom kerekedett a másik felett és minden kézirat szétfoszlott kezemben. -ÁLOM- hányszor is próbáltam a szavaknak zenéjét rekonstruálni, bármi lehetett volna benne. Még a dallamra sem voltam képes emlékezni. -ÉBREDJ- egy érzés, semmi több ami egy éven át követett, a balga utcák dzsungelében figyeltem hogy megtaláljam a lányt, de előbb szavaimat kellet volna. -KILÁTHATATLAN- ismét másik kép a szembeni járdán bukkantam rá, kontyba fogott hajjal, egy tarka nyári ruhában ment át az utcán. Követtem, szinte szaladtam utána, s mielőtt hátrafordult... -SÖTÉT- utcákon vágtatott a magány. Sajnálom, ezt ugye most kis késéssel mondom el neked. Azt hiszem akkor több lány arca helyett láttalak. -ÚTJAIN...

avagy ami dictum az már factum hamisan d ünnyögtek az égtornácon a fentiek az utcán sétáltam én meg a tolmácsom, arcom római ráncai kérdőívben csodálkoztak azon hogy többen voltak e, azt a kutyafáját neki, ma se dünnyögtem még eleget. Portalanítani a világot eső közben nem lehet ám könnyű conceptum . Lelki tisztaságom is oda lett, ott egy fót. Mellette a járdán csatangolt egy részeg, ki folyton a formát kereste (az utca merőleges homályában térdepelve), két kézzel tapogatta a tapinthatatlan érdes beton felületét. Felületesen akart felállni s bárki ember fia lánya áthaladt előtte, dörmögve énekelte kegyes uraságának nincs netán egy cigije? A tolmácsom merészen mondta, de. Belementek a seprünyeleskedéseknek technikáiba majd tüzet kért a szerény s a lingvisztikába jártas jobb felem hogy ne öntsön hirtelen olajat a tűzre továbbadta a minifáklyát. Tisztelegve a tisztaságot targoncán tartogató bácsi füstölve mondott hálát: dominus ...

Mint grafitceruzával rajzolt betűk egy sárgába pácolt oldalon, úgy marad meg emléked nekem. Kezedbe nyújtott radír törölheti ki bármikor e sorokat... ez nem az én érdemem. Talán sosem volt az. Tehát markodba ejtem a fehér tégla alakú nihil jelképét. Miután elolvastad, törölj ki mindent, égesd el vagy mit tudom én: hisz most az egyszer nem tinta vagy ólom szárad az években megsárgult tiszta lapjaimra. Persze lehet szemrehányás mintája kimerítő éjszakáknak társasága lehet egy egyszerű eszköz, mely kisatírozza a reggelt fáradt szemeidben. Lehet annyi minden mit a félelem miatt sosem vetettem papírra. Hát legyen. Így többen olvassák életeink kitalált kinematográfiáját, és ez a kétszínű grafitvilág egy egyetlen oldalon csak nekem igaz, a többi úgyis összemaszatolja, átértelmezi és a találgatásnak tébolyszava csak nevére lehet majd egyszer büszke, talán még arra se. Töröld ki lapjaidból az éveket ha úgy véled. Bárc...

Mint fehér csipke a puszta táj, idén se lesz majális április. Kitt -kat, kitt -kat robog a vonat, vágtat a vassárkány, az egy-irány kalauza, síneknek Odüsszeusza. Fenyvesek hadserege menetelnek a szürke hegyek közt, ma nem vagy itt. Ezt ő is tudja, az élettelen, kopár Istenadta. Minden késésében néhány véletlen kis szemtelenség. Hiszen semmi sem abszurd egybeesés, ott vagy ahol lenned kell és túl kevés manapság a logika ritmikája. A vonat ezt tudja. Akkor áll meg mikor menni akarnál, megállít egy szóra ha csendre vágysz, és otthagy ha késel. A késés összkomfort, nyugalomra éhes luxuspillanat, s a menetrendek anarchiája csupán konkrét emlékeztetője hogy egy pontból a másikba juttatnak hétköznapjaink lineáris vasutai.

Fekete ló * Ne add fel a hegyet, ha már rajta vagy! Amikor azt hinnéd, hogy véged és nincs már visszaút, legyél szíves pillantást vetni a jelenlét egyedi mozgóképébe, hiszen nincs itt világ vége, csupán a hegynek van csúcsa. Tehát az előző kereszteshadjárat és jaj-mászás főszereplője észre sem vette, hogy feje fölött már nincsenek meredek dombok, na meg a vízen sem kell járni már. Megérkeztek oda, ahol embertelenül csodálatos látványokkal gazdagítja az anyaföld fiait és néhány lányát. Persze a Madonnák már rég megelőzték a csibészeket. Ott voltak már elől, a hegyeknek úrnői és Előd. Kövesd a köveket, ugráld át a szemtelen patakok csobogását, és azoknak a jóembereknek legyél mindig az árnya, akik utánad ordibálják hogy, gyere már! Tehát valóban különleges látvány terült elém, mikor a csúcsra értünk. Sziklák alatt, havas vidék bámulta a tiszta eget a távolban. Fehér dunyháknak látszó óriások feküdtek körbe mindenütt. Ha már számukra szabad volt az ilye...