Medve beszéd

„Nézd, itt nyugszik az utolsó ember.”

- mesélte medve anyó kis bocsának.

„Bocsánat anyu, mi vagy ki az az ember?

És hogy nézett ki, mi szőtte álmát, és hát

hogy lett belőle, veszélyeztetett állat?”

- mondta a medvebocs majd a kopjafára

nézet mely egy sírhelyre volt beleszúrva.

A repedezett betonból sok tarka virág bújt

ki, és a sírfalakra futó növények körbetáncolták

az építményt, a madarak a szögesdrótokon

ücsörögtek, a hangyák morzsákat keresgéltek.

„Tudod kicsim a Földön régen, értelem

teljes, minden -féle színű élőlények éltek

homo-sapiensnek nevezték el magukat,

és sok sok időt töltöttek e helyen. Keresem

azt a korszakot mikor még álattal békében

léteztek, és a nagy vadászat után hálát

adtak a szellemeknek a fogásért. De mohó

lett az ember, nem volt neki elég amit kapott,

tehát egyre többet és többet akart, majd egy

idő után egymás ellen szegültek.”

„De mégis miért, és kiért tették mind ezt?”

- kérdezősködött a kíváncsi kis medve.

„Nem tudom, bocs...ha tudnék emberül

megkérdezhettem volna tőlük, mikor még

nem mondtak fel saját szellemükről. Gaia

talán befogadta volna őket is az erdőbe.”

- mondta medve mama, majd fogával felkapta

a bocsát é a legközelebbi dombtetőre cammogtak.

Csend, fény és sötét játéka tükröződött szemükben,

s a fákkal túlnőtt város behunyta szemét. „Nem félek.”