Reiyel fiai

Rainer M. Rilke fordítás Ez az én ablakom. Imént ébredeztem, oly lágyan, azt hittem hogy lebegtem. Meddig érhetne az életem, és hol kezdődik az éjszaka? Azt vélhetném, minden olyan lenne mint átlátszó kristály bölcső a mélyben, és sötétben hallgatag szó. Megfoghatnám a csillagokat is bennem, oly nagynak tűnik a saját szívem, s azokat elengedném szabadnak, hisz én vagy szeretni tudnék, vagy gyűlölni képes idegen, melyet megnemírott sors ék tekint majd át az életen. Mi lehetnék ebbe a végtelenségben rakva, Illata akár egy mezőé, mely ide oda mozog, hívni és ugyanúgy ordítani azt, hogy egyvalaki meghallja, és elbukásom egy másik valaki igazolja. Die Liebende Das ist mein Fenster. Eben bin ich so sanft erwacht. Ich dachte, ich würde schweben. Bis wohin reicht mein Leben, und wo beginnt die Nacht? Ich könnte meinen, alles wäre noch Ich ringsum; durchsichtig wie eines Kristalles Tiefe, verdunkelt, s...

Eldugult érzéseknek felszíne nem orr vagy fülgyulladás az oka, elmondom mert egyszerű: figyelj mert egyszer szavalom, te vagy boldogságom áprilisi bolondja. Magadat tagadod, magadat nem adod, nem tagadod önmagad, s a falad fehérre festett póz-terén sötét bőrű... ne legyünk rasszisták, afrikai amerikai bőrű Rózsa Sándor, kit nem igazán találsz, halász tóban halat fogni nem egyszerű mese, de nem oly nehéz te cserkész. Botod fölfelé tartod, elengeded a nylonzsinórt és hagyod a víz nyugodt áramlásával, hogy rá harapjon valaki. Ne legyen kő, ne legyen bakancs, ne legyen nyár...? Ugye te viccelsz, tréfát űzni a holnapból nem lehet.

(Langenfeldi ballada) Van ott nálam olyan falu, Egyszer volt hol nem volt, S mégis úgy néz ki,.. a lú Utas nélkül maradandó Lóg a ritmus. 1.Szinusz: Rossz volt, Hegyen, völgyen, énekeltem, Nem értette senki sem. 2.Kosz szinusz: Szép volt, De én majd meg vertem! Hagyományos gyötrelem. 3.Tangens: Maga bolond? Eme sört a büdös életben Többé már nem fizetem.

Végső hajnal, a nő egy árnyék. Elysiumi ék, ködbeli percek Ajkáról csókot legyint a kék, Opálba öltözött ég. Néma bércek, Suttogják halkan hangtalan nevét. Örökzöld őrök vigyázzák álmát, Nem hozzá tartozol, de lesz még Első hajnal, s ő már nem árnyék.

Táncoljunk édes Keserü íze a múlt dallamának, Lassu tánc a végtelen, Keringőzik az értelem. Lépteit tudom, ismerem,   A láb véres Forró ritmusára perdül a test. Kezeinkkel egymást markolva, Rózsával a szájunkba Tangózzunk a hajnalba,   Ez a danse kényes   Madame, jó magam kell Vezetnem. Élvezettel Bájjal, kéjjel Szenvedéllyel   Táncoltunk, érdekes   Hogy a végén véget ért A dallamunk, s az égen  Csak a nap volt ébren S mi meg két idegen.

Rozsdás várkapuját megrágta a hajnal, Mégis tartom vala-hogy az est Ne bukkanjon rája. Érdekesen káprázó egy márciusi Vasárnap, hol a napszámos nap még nem kel. Mire is az neki? Egész éjjel dorbézolt, majd jön a váltás, megváltás, gondolta magában, és lefeküdt az ész.  

Hánytorgató, hátborzongató érzés! A pokol fővárosának érdes maszkja Tép, kínozza lelkem sötét oldalát. Nem tudni  hol bukkan elő. Hát Itt vagy kedves, csöndes hangját Talán megzavartam? Egy kérdés, Mire a válasz üres melankóliába Öltözött halgatag demonium.

……………….. Magyar földeken Hangzott múltunknak Dallama, s most Úgy tűnik, minden parázzsá változik. Üvöltésem rühellem. Égi kandallónál Nagyapó álldogál, kezem vállára teszem, S azt kérdezem: Mi értelme? Az egész életem rühellem. Ő rám mosolygott, S csak azt mondta: TÜRELEM Rózsát terem. 

Múltam ablakán szürke színfoltok játszadoznak kristálytükör fényben. Nap nélküli vasárnapot oltok, s a vár kedvtelen hangulata, velem tartó hazátlan kóbor kutya. Minden rossz és jó emlékek zivatara. Macskakövön sétál a néma utca. Itt jártunk ketten, boldogan fűztük álmaink lánckosarát. Én az irodalom, s te a pszichológia hitvese voltál, értelem zsoltár. Olykor vissza visszatérő édes menedékemben élő sötét árnyék.

Hegedűre perdült vérem, a Duna-parton lejövő napfény sugaraiban fürdik.  Ott van kérem a sógorom is,  apja harmonikázik, míg anyósom majd bőrig ázik. A világ el is tűnhet pajtás, minket nem igazán érdekel! A zene-bona „bohemian rapsody”  sírt ás saját magunknak: oh well Mosolyt lelt lelkünk, halhatatlan barátok ritka rokonszenve. Két fekete hajtincs e kincs.

Nos kedves olvasó, mint ahogy minden művész, mindenki kezdi valahol. Ezekkel a gyerek versekkel nem magam alatt akarom vágni a fát, hanem olyan emberkéket szeretnék buzdítani akik pályafutásuk elején tartanak és szeretik a lírát olvasni, elemezni, írni. Minden ami foglalkoztat minket legyen az hobbi vagy akár egy szenvedélyes passió elkezdődik valahol. Élünk, írunk és fejlődünk. Egy hosszú folyamat mely a kútúrember számára sosem ér véget. Fogadjátok szeretettel gyerkőc verseimet :) 5 éves koromban megkérdezték tőlem, hogy mi akarok lenni amikor nagy leszek és én azt válaszoltam hogy költő. 6 és 7 évesen írtam első versemet emlékezetből leírom nektek: Részlet volt egyszer egy majom úgy hívták hogy Balon ….......................... majom fején sárkány mászik a fején meg dudorászik Hát ez nagyon de nagyon régi azt hiszem a napsugárban is volt publikálva. Valamikor elsős koromban írtam 1992 körül, nem változtattam rajta semmit mert csak rontanék ezen a szelí...

Régi betonon járok. Repedezett járdákon koptatott cipősarkam, együtemű ritmusára sétál ma a holnapba. a város álmos, egyenletes, egyenes utca, most balra tér, Kolozsváros sosem alszik, sohasem fél. Kacér pucér jelleme hallgatag vámos. S mint minden bakter, pénz nélkülözhetetlen Jónás, ki gyónás után beengedne, de fizetnem kell, s ma mindent kitár. Lehetne káros italban feloldó boldog álom más, végállomás? Lehetne csalfa öleléssel kibélelt fél-otthonom, örök élő metropolom.