Reiyel fiai

„A költészet pedig hiábavaló, mint a köd vagy a szürkület Sem sötétség, hogy láss, sem fény, hogy elvakítson”                    Sziveri János Akár egy szeszélyes élettárs ki körbetáncolja a frissen festett szobát. Észrevétlen lábnyomait követed, reggeledben bujkál. Fertőző illatába mártod hangulatod. Belép a szobába, ledobja cipőjét, párnázna gondolat. Hát persze hogy többre vágysz, mert nem egy ruhadarabban limitált csupasz játék, ez.

Makulátlan sötétség, nem létezik fény nélkül. Látomásaim szökevényén átláttam. TE voltál az ÉN.

„ A költészet látszatra luxus. Kétségbeesés legbelül”                     S.A. Jeszenyin Felelősségünk egymást elfelejteni, mint évszakokba zárt üveggömböket, S ha pontosan tudnánk hogy itt ér véget a mennyezett és ott kezdődik a pokol, a köztes térben találnák kétségeket.

Láthatatlanul nyúl bele zsebébe az ősz. Összegyűri majd szétszórja színes szennyesét az utcákra. Csend és zaj fia folytatja munkáját. És ott a tóparton, már rajtad a télikabát, kis tükörszilánkokból vetített pillanat... emlékeid fiókjából előveszed a nyarat, mikor közös álmaink értelmetlensége is fontosabb volt mint só és kenyér. Vándormadár hadak utaznak most délre, minden szezon egy túljátszott sanzon, egy megmagyarázhatatlan kérdésbe vájt gondolat. És kimeszelte a várost a tél tavaly, szemedben kétely és csodálat kavarog mint méz és méreg egybefőve. Azt mondtad az első hó a legszebb ajándék míg tiszta, míg a feheret kisatírozza a szürke. Minerva narancsát majszolja, Most két külön folyónál láthatjuk múltunk retrospektív éveit. S mégis minden kimondott és elfojtott szóba mártott kép emlék marad. Remélem, még előveszed fiókodból a nyarat.

Még ingadoznak a fákhoz tapadt lélegzetek. Csonka, kiszáradt ágaikról mesél a szél, mindegyik egy külön külön történet. Szürke szövetkabátjába bújt az ősz, szabadon, színjátékra készülnek a levelek. Ez az utolsó fellépés az idén, november elején. Minden egyes lendület hátra húz, feléd, s a kikövezett utcába tetovált színeket taposom, Lassan mind elfakulnak életeim dombtetején.  

Mondd hogy nem minden groteszk, akár a zenésített szónak az ereje, melyet nagyim, halála után háromszor énekelt álmomban, s a dallam, mint egy zavart pianistának szerzeménye, ahol a hangok egymásba markolnak és a csendben elmerül a borzalom. Ott, ahol a világ-közti fonál még nem volt soha meghúzva, s akkor tudni véltem, a halál csak egy ismeretlen csúszda az élet felé, hogy újra és újra fölfedezhesd mindazt amiért itt vagy, és főképp azt a kérdést föltenni...befejezted munkádat? Tudod voltam rossz fiú, gyermek voltam gyilkos, harcos, kinek piszkos kezei kísértek mást a túlvilágba. Voltam írnok, hírnök, költő, szerető, és szeretett szülő. Voltam katolikus, protestáns, az új világban illegális emigráns. Voltam Buddha híve, mecsetben cseléd talán egyszer atléta és honvéd. Legtöbbször fájdalmaim utolértek, most bálvánnyá vált ereklyéim értelmetlenségét figyelem. Talán szünetel a színház-évad. A perszónáknak társasága va...

                      Molnár Zsoltnak Senki sem ítélkezhet maga felett, sem mások, sem az életképzet mestereinek vélt emberek nem taníthatnak semmire. Csakis te, te egyedül szabadulhatsz meg padlásod morbid angyalnak öltözött démonától. (nem vagy egyedül) Kezedben a toll, és sok száz tiszta gondolat, mi eléd terül. Mert minden szóban benne vagy, olykor minden reménytelen, és világod székhelye sokszor szétomlik, Atlantisz elmerül. Méla, zavaros napok taposnak el néha, évszakok színjátékai szavalják az elmúlás bársonyát. Könnyű, tiszta lélek árnyékába rejted a halhatatlanságot, engedd el, engedd hogy fölemeljenek a padlóról, vagy add tovább, hadd hordják mások, legalább egy darabig. Figyelem ahogy a sok levélnemzet, piros, barna, narancssárga, föld felszínén táncot járnak. A szél a zeneszerző, a fák a kvartett és a közönség a mennyezet. Kikopott vándornak útja,...