Betonpréri

(utcasávi vágta)

Mérlegen méri magát a város,

többezer csizma csúsztatja

naponta kopott talpát az utcán.

Ábelt elnyelte már a rengeteg,

nem maradt más, csak Káin,

ki saját jövőjét verte agyon,

míg gyermekei fülig érő sárban

hemperegnek, persze

selyem pizsamában.

Majd tisztába teszi őket a környezet,

egy Dostojevskij e.book-furdalás,

vagy Struccként ássák fejüket

a homokba, de kérem, a városban

hol lehetne homok, ja a strandon:

hát nagyon úgy néz ki, 

így nem jutunk  oda soha.

Mert a parton épített Kafka

Kastély, bármikor összedőlhet,

s ha ötperceként bámulunk egy

képernyőre, attól még nem kerülünk

közelebb pixelcéljainkhoz,

s az összedőlt ballbástyát sem elég

kivágni a képből, kivárni,

míg az utolsó erődítmény

összedől, vagy rátaposnak.

Nem, nem elég vinni magad az árral,

fejet lehajtva hunyorogni az úton.

Ha valahány jelzőlámpa pirosra vált,

ne siess, ha siettetnek, bárki kiált,

hisz emberi ösztön a kitartás,

a hit es remény, valahol elférnek

egymás mellet, talán egy dobozban.