A másik Fábri

(1954.09.15 – 2012.10.25)

Nem leszek szubjektív, hogyan is lehetnék, amikor egy családtagról kell pár szót írjak. Nevét mindig összetévesztették az Esti sóder műsorvezetőjével. Csak az a pár olvasója tudta, hogy neve, a máramarosszigeti magyar kultúrához fűződik, verseihez illetve műfordításaihoz.

Gyerek voltam, olyan tizenéves suhanc amikor Fábri Sándor írásai először kezembe akadtak. A poros, könyvekkel teli szobájára emlékszem, az ablak melletti íróasztalára, az asztalon elhelyezett fekete írógépére, a kreatív másnaposság bűzére. Humoros, pársoros epigramái mai napig is megmaradtak bennem, amit most mint felnőtt abszolút másképp tudok felfogni. Kétértelmű, egzisztenciális kérdésekkel foglalkozó szövegeit álcázta utóbbi verseiben a humor, hol a jókedv, megemészti az ember mindennapi nehézségeit. Egyike azoknak a nagyvilággal mit sem törődő perszónájának, aki egész földi ittlétét írással, olvasással, hegymászással s persze a néhai szigeti kocsmák látogatásával töltötte. Édesapja, Sanyi bácsinak a festődőjében kereste kenyerét, ugyanakkor sosem vette komolyan a munkát, kivéve ha irodalomról volt szó.

Komolyabb barátságunk a költészettel a kilencvenes évek végén történt. Katastrófáimat ő nézte meg először. Kipipálta a jobb szövegeket és pontosan elmondta hol kell törleszteni, mit kell átírni, és házi feladatot is kaptam magyar és világ irodalomból. Szilágyi, Kányádi, Dsida, Karinthy, na meg a nemzetközi bús költők társasága, Babits, Ady, Poe, valamint Rilke, Baudelaire, Stănescu (és a listát sorolhatnám) versei kerültek elénk. Majd beszélgettünk a nagyokról, a nyugatról és a keletről a kisvárosok könyörtelen lehetőségeiről. Kevesen tudják ugyan, s szinte semmi információ nem létezik a mindentudó interneten arról, hogy Szigeten évente egyszer, megjelent egy irodalmi folyóirat Dr. Serényi-Sprenger Ferenc szerkesztésében, (1994-2007) között. A Máramarosi Havasok folyóirat, helyi alkotóinak menhelye volt abban a városban, ahol egy magyar nyelvű hetilap nem vészelte át az egy évet. Sándor sosem kedvelte a titulusokat, elítélte a társadalmi játékszerepeket, s még ha többször is tagadta, a folyóirat szerkesztéséhez igen sokat járult hozzá. Mert ugye nem csinálhat mindent egy mindenható főszerkesztő. A folyóiratban megjelent versek, műfordítások és esszék közül fontos megemlíteni a Csiszár Lászlóval közösen megírt versbeszélgetéseket. A több mint harminc lírai dialógus, filozofikus, meditatív és intellektuális témákat foglalt magába, hol a kisváros és természet, ember és a névtelen, felsőbbrendű erő találkoznak, mint két barát egy kocsmában vagy egy malomkerti séta közben.

Mindig is utálta a hosszadalmas, félrebeszélő, szavakat-daráló lírát. Ezért akadt néha össze a bajszunk ha hétméteres versekkel jelentem meg küszöbe előtt, és ezért égette el a régi, vaskos verseit minden egyes áldott télen. Mert ha van az embernek egy fáskamrája, csempekályhája, és fogy tán az újságpapír akkor vajon melyik fontosabb: a lefagyás vagy egy őskori írás. Sokat gondolkoztam ezen, hogy mért tette ezt a szentségtelenséget papírra írt életével. Talán ma sem tudnék erre választ találni. Feltételezni tudnám csak az alkotói folyamat lényegét, hogy mit vélt fontosnak és mit nem és ezt akármennyire is ferdén nézzük, tiszteletbe kell tartani.

Számtalan írásai közül valószínű, hogy csak egy szikrája maradt meg nyomtatott változatban. Köztük egy csekély verseskötet Jó bort iszunk (2006) Echim kiadó és valahány újság, folyóirat, hetilap, már nemlétező poros archívumában: Bányavidéki Új szó, bukaresti Romániai magyar szó, Utunk, Helikon, Erdélyi Féniksz. Igaz szó, Szigeti Turmix és sok más kisebb nagyobb kulturális lap. Megdöbbenő, hogy a Wikipédiában megtalálható Máramarossziget magyar irodalmi élete nem tartalmaz semmi információt a kilencvenes évek irodalmi-köreiről, kultúrestjeiről, sőt egy árva szó sincs a Máramarosi Havasok antológiáiról, kivéve néhány politikai intézmény (hogy ne nevezzem piros tulipánnak) magasztos egyleteiről.

Elektronikus felületen megtalálható néhány verse a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) Erdélyi és csángó költészet gyűjteményében, melyet Cseke Gábor szerkeszt.

2011-ben Nichita Stănescu díjas. Három romániai kortárs költő verseskötetét fordította magyarra.

• Sehonnai költemények / Poezii de nicări - Echim Vancea, Limes kiadó, Kolozsvár, 2003;
• Árnyékvásár/ Vânzarea umbrei - Gheorghe Pârja, Proema kiadó, Nagybánya, 2011, Ioan J. Popescu közreműködésével

• Ló a tavon / Calul lacurilor - Szentmártoni János, Proema kiadó, Nagybánya, 2011

Szívbetegsége miatt kórházba került majd 2012 őszén, ötvenknyolc évesen adta be utolsó szövegét a névtelen szerkesztőnek. Emlékére Balázs István szobrász kopjafát állított. Ha véletlenül, a szigeti református temetőben sétafikálnak és rábukkannak sírhelyén a fából faragott műemlékre, a következő sírfeliratot olvashatják.

elhunyt a nagy piás

béke po(ha)raira