Reiyel fiai

Üres lap vár rám otthon. Megírni könnyű pofon, azt amit veled szemben nem lehet, úgy eleven, hirtelen elmondanom. Ily monoton maraton Élet hagyomány nem  elfogadható nélküled. Tovább? angyalom, Tovább angyalom! Menekülnék előled, kézzel lábbal futnék ellenkező irányba egy darabig, de e fék kellék nem kattan, s mint egy mágnes visszafordul feléd. Mind...ez ugyanis Kár-ár, vár-már Vagy fordítva? Szívem ketrece! Belebújok, nyakig érő eme medence. S csak bambán bámulok, akár egy úr, szótlanul.

A nyári táj cigarettafüstbe öltözött Nem telt eleget a nap néki, Tehát házábol örökre elköltözött Fény nélkül  zöldt, szürke Képek tükröződnek elötte Istennek született, s tüske Levelü népe zajongva hódol Felsége kegyelmére. Talán csak két fenyő nem imádja. Különcök, magányos ágaiknak Széllel jatszadozó spektruma

Mit ér egy testbe mártott lélek! Pazar utca mélyén kósza papírok Bolyongnak a szél ritmusára. Ez a végső nap melyben így élek, Menüettre eltemetem magam. Bátran, s föltétlenül vígan Nézek farkas szemet a halállal. Rám vártatok testvérek, Apák, gyermekek és anyák? Egy utolsó gyertya tapintása, Sötétség, eszméletlen félelem. Várjatok... ez itt más világ Andante cello és hegedűre Sikítanak a szellemek! Magukkal visznek, fölemelnek Fényből Sötét, majd Sötétből Fény. Szívem dobogó lüktetésére Felsóhajtva ébredek. Élek!

„Halottá rajzol, s levakar, hogy élhessek, indulatomon a féket hogy oldjam meg”                                  Szilágyi Domokos Mire vár az élet szemlélet, kezedben egy szén darab, feketére szürkületig satírozod a holnapban a múltat, ugyanakkor a jelent oly egyszerűséggel fested meg. Ez volt hajdan talán, derengve üt meg a Gutinon a guta, s a Bányai- csendéletet senki nem nézi már meg. Formailag tökéletes ne legyen, mert az ma a trend, ha oda köpsz egy színfoltot s azt mondod hogy művészet: bravó! – tapsolnak hét kézzel, csodálatos hipster bűvészek. Elhagynám e földet a következő űrvonattal ha tehetném, de jegyet nem adnak, bezárták az ajtót a józan észnek.

Szeretem a mézet! Mondta Micimackó Én meg aszontam, hogy én is szeretni szeretném veled Csak cukorbeteg ne legyek!

Sötét van és az utcán senki. Nyárfa levél suhan el imént, S az égből, nyári eső csordul ki. Hasztalan ! Figyelmem egyre jobban rühelem. Villanykörte villog egy oszlopon, S türelmen nem jön értem. Este van! Cipőm a betonon koptatom , A gondolat öröme a széllel elillan.. S hirtelen, hideg fut végig a hátamon! Riadtan, Fejem felkapván megfordultam, De a külvárosi ély báján kívül, Egy lélek nyomát sem találtam. Fáradtan, Továbbhaladok. Mellettem dobozok Üresen, élettelenül fetrengenek. Odaát ember, embert öl. Én távozok, Meguntam. Halálomra, unottan várok: nem jön el Kalapom lerakom, az ablakon kinézek: Hát mindig azt ölnek meg akit nem kell? Tudtam, Hogy a következő áldozat én leszek. Pisztolyom minél barátságosabb, Ha! kitoltam a halállal és veletek. Föladtam...

Kisegitő népeknek oltalma Mind egy csónakban eveznek, Hullámai a nap tükörképében A horizont síkjában elvesznek.

A Háttér: Egy Lemzburgi fenyőerdő, S a városi favágó nekikezd. Sok az erdő, sűrű erdő Panaszkodik kis fejszéje! Faágak recsegnek ropognak, Hátak ropognak recsegnek S Feje fölött zuhog az eső. Sztoikusan rezignálna ő De nem lehet,  A természet rajta nevet. Az eszköz: Van ám druzsba, az nem megy ma Talán a nagy fejsze..persze, ejsze Nagy a választék mégsem választ még Töprengés, ágak között tipegés  Mozdulatok sorozata, s íme Városi favágónk  kirendelt eszköze, Nem más mint kis fejszéje. A cselekmény: Nagy lendülettel vág neki a munkának Egyet lép, egyet esik, s úgy tűnik Hogy manapság a szerény szelíd ágak, Hirtelen vad ágakká változtathattak. Sok a munka, kemény munka, És tiz perc múlva, meggondolván Nagyobb lett a lendület, azaz szünet. A Konklúzió A munkálkodó városi favágónk panaszát Sokan hallanák, de nincsenek csak fák. Tehát határozottan meggondolta, hogy A Teremtő más célokra teremtet...

Egy Szigeti hegylakóként születtem. A hegyről megszöktem mert kurva hideg volt ott és akár egy nomád (na jó nem nomád mert nem volt lovam) több erdélyi városban kerestem helyem, kenyerem. Mivel helyem hegyem nékül nem elfogadható, Kolozsváros bennszülöttTV váltam. Néha papír/számitógép esik a kezem alá és irogatok/pötyögtetek. Ritkán rajzolok de az már nem menő manapság, vagy az is lehet hogy kinőttem a szemét szén firkálását. Mostanában szavakkal festek. Többen mondták hogy egy korábbi évszázadban kellet volna születnem hiszen kedvelem a Poe-Rilke-Ady hármast. (a negyedik testőr ide most nem illik, de mivel hogy e csodás országban fizetek lakbért érdemes Bacoviat is halkan megemlítenem)  Mind a három gondolom ismert költő, más nyelven beszélnek de alkotásaikban ugyanazok a problémák, szimbólumok, komor hangulat tűnik fel. Nem szeretném a kedvenc Angol romantikusaimat Shelley, Keats, Blake és Byront kihagyni mert ők valóban tudták fűzni a szebb nemet még ha sokszor nemet is k...

Fent a fekete hegyen, ordibálok! Szavamnak hangos őrjöngését senki sem hallja, ostoba realitás. Pedig különb völgyön valaki más kiált, szavainak csábító zenéjére sokan táncolnak. Hízelgő istennek képzelt fabábu, csak azt mondja amit a bábszínház rendező megírt neki.

Fentről nézve egy csíki lesből, Ablakkeretben feltámadt festmény, Hollósy – tájkép, élmény Máramarosi hangulat, hol minden Mesebeli flóra és fauna életre kel! Egy mozzanat, táncuk a szélben. Hegyek kebléből egy felhő születik, S a víz hiányban szenvedő száraz erdő Nekünk mesél. Vajon mit is mondhatna? Szavai sziszegő Elrejtett beszédét én csak figyeltem. Figyeltem és hallgattam, és sejtettem Hogy mit sugall: Nyugodtságot árasztó tájszólás, Szavaiban mindent megtalálsz. Béke, enyhe beletörődése a Sorsának. Fájdalmat árasztó Melankólia.

Hideg leheletű istenek, csak játszik a szél. Itt ülsz szemben egy antik széken, Hajad bordó bársonya beszél. Csak meleg színű illúzió, Mint a Novemberi Alkonyat.

Széthasított szív egy tükörben, nem vágyhat csodákra. Abszint, absent-minded... S a gondolat homálya hozzád taszít. Hogyan is mondhatnám mit érzek irántad, mikor jómagam sem tudom hová visz ez a kamasz tavasz. Hagyom hát, vigyen messze, vigyen hozzád szamárháton. Roncsolt szívet szedek neked, a betonba öltözött  földről. Pár dilibogyó meg nem öl, csupán saját árnyam. Megadott időben, Megadott helyen, Terád vártam.

Előttünk forgott a világ, s az utcán kézen fogva sétáltunk Én tied voltam s te enyém, les mers du jour pillanat. Hüvös nyári szél beszél, júniusi alkonyat... Csak a Hold és Ady szobra volt tanúnk, S a távolban elhangzott egy vonat. Mind ez elmúlt, eltűnt, robogó füstjével elillant. S a hajnali madarak tovább énekelnek. Zenéjük éltető dallamára ébredek.