Reiyel fiai

ne higgy az ócska szavaknak a mindent megmagyarázó lábjegyzetek illúziójában. -RÉM- álom volt, semmi más. levelet írtam neki, de ahányszor befejeztem egy új álom kerekedett a másik felett és minden kézirat szétfoszlott kezemben. -ÁLOM- hányszor is próbáltam a szavaknak zenéjét rekonstruálni, bármi lehetett volna benne. Még a dallamra sem voltam képes emlékezni. -ÉBREDJ- egy érzés, semmi több ami egy éven át követett, a balga utcák dzsungelében figyeltem hogy megtaláljam a lányt, de előbb szavaimat kellet volna. -KILÁTHATATLAN- ismét másik kép a szembeni járdán bukkantam rá, kontyba fogott hajjal, egy tarka nyári ruhában ment át az utcán. Követtem, szinte szaladtam utána, s mielőtt hátrafordult... -SÖTÉT- utcákon vágtatott a magány. Sajnálom, ezt ugye most kis késéssel mondom el neked. Azt hiszem akkor több lány arca helyett láttalak. -ÚTJAIN...

avagy ami dictum az már factum hamisan d ünnyögtek az égtornácon a fentiek az utcán sétáltam én meg a tolmácsom, arcom római ráncai kérdőívben csodálkoztak azon hogy többen voltak e, azt a kutyafáját neki, ma se dünnyögtem még eleget. Portalanítani a világot eső közben nem lehet ám könnyű conceptum . Lelki tisztaságom is oda lett, ott egy fót. Mellette a járdán csatangolt egy részeg, ki folyton a formát kereste (az utca merőleges homályában térdepelve), két kézzel tapogatta a tapinthatatlan érdes beton felületét. Felületesen akart felállni s bárki ember fia lánya áthaladt előtte, dörmögve énekelte kegyes uraságának nincs netán egy cigije? A tolmácsom merészen mondta, de. Belementek a seprünyeleskedéseknek technikáiba majd tüzet kért a szerény s a lingvisztikába jártas jobb felem hogy ne öntsön hirtelen olajat a tűzre továbbadta a minifáklyát. Tisztelegve a tisztaságot targoncán tartogató bácsi füstölve mondott hálát: dominus ...

Mint grafitceruzával rajzolt betűk egy sárgába pácolt oldalon, úgy marad meg emléked nekem. Kezedbe nyújtott radír törölheti ki bármikor e sorokat... ez nem az én érdemem. Talán sosem volt az. Tehát markodba ejtem a fehér tégla alakú nihil jelképét. Miután elolvastad, törölj ki mindent, égesd el vagy mit tudom én: hisz most az egyszer nem tinta vagy ólom szárad az években megsárgult tiszta lapjaimra. Persze lehet szemrehányás mintája kimerítő éjszakáknak társasága lehet egy egyszerű eszköz, mely kisatírozza a reggelt fáradt szemeidben. Lehet annyi minden mit a félelem miatt sosem vetettem papírra. Hát legyen. Így többen olvassák életeink kitalált kinematográfiáját, és ez a kétszínű grafitvilág egy egyetlen oldalon csak nekem igaz, a többi úgyis összemaszatolja, átértelmezi és a találgatásnak tébolyszava csak nevére lehet majd egyszer büszke, talán még arra se. Töröld ki lapjaidból az éveket ha úgy véled. Bárc...

Mint fehér csipke a puszta táj, idén se lesz majális április. Kitt -kat, kitt -kat robog a vonat, vágtat a vassárkány, az egy-irány kalauza, síneknek Odüsszeusza. Fenyvesek hadserege menetelnek a szürke hegyek közt, ma nem vagy itt. Ezt ő is tudja, az élettelen, kopár Istenadta. Minden késésében néhány véletlen kis szemtelenség. Hiszen semmi sem abszurd egybeesés, ott vagy ahol lenned kell és túl kevés manapság a logika ritmikája. A vonat ezt tudja. Akkor áll meg mikor menni akarnál, megállít egy szóra ha csendre vágysz, és otthagy ha késel. A késés összkomfort, nyugalomra éhes luxuspillanat, s a menetrendek anarchiája csupán konkrét emlékeztetője hogy egy pontból a másikba juttatnak hétköznapjaink lineáris vasutai.