Vándorhónapok

 egy szék keretében, néha mellette

sokszor inkább rajta, egyszer alatta.

Úgy vagdostam magam alatt az időt,

és fokozatosan szapultam Szophoklészt

az irodában aki a kódokról  filozofált.

Régi rege ez a mese,  de uram Isten

el ne hagyjon minket soha a forma,

ülni kell reggel, ülni kell este,

míg Marika néni bé nem jő

s kérdi, takaritni szabad vo’na?

az ajtón be, keresztül kasul

sétáltatja felmosótotemét

s kódoltan mondja nékem

tekintetével így hirtelen,

persze gondolati telegram:

hogy menjek már a picsába.

Különben a kacsalábon forgó

szék alattam, alattomos

módon továbbá is el

lessz nyomva, ej ha,

ha a szöveg sem láthatja

önmagának éber lényegét,

bizony, haza megy a türelem

és színhelyt változtatva folytatja

mihaszna értelmetlenségét .

továbbá egy nagyobb székről,

(sokan padnak parafrazálják)

de most-már a természetben

mer álmodni a kényelem.

Ott elektronikus kütyüket kidobni!

lehetőleg a Szagosba,  egy színház

puszta jelenléte sem ártana.

és mikor még a begolyózott

délutánok üde árnyékában

egy fára találni mer az ember,

s egy szál pólóban ráakad a tél,

miközben ötszáz pergett autó

nyekergett, míg üvölt a távolban,

a Kóbor kutya, Léna, Dimitri,

az alfa és a hársfa, a fenyő

s egy kitalált tónak nevezett

apró medence, hol több száz

kacsa sorakozva repülne

délre, de a dél is dideregve

utasítja őket vissza, hisz

helyhez kötött, költöző madár

is ritkaság már, de azért mégis:

szeptember van vagy január?